Brenner János atya vértanúsága a 141. zsoltár fényénél - meditáció

Brenner JánosMiért a Biblia egyik gyönyörű részletével elmélkedjük át János atya életáldozatát? Mert a hivatását radikálisan követő keresztények a Biblia szerint élnek, tanítanak és szólalnak meg[1]. Brenner János atya ezt tette. Jóllehet Szent Antal azt vallja, hogy a Szentírás „elég a mi okulásunkra[2], de azért nagyon szívbemarkoló azt látni, hogy valakinek az életében mindez jelenvalóvá is lesz.


 

Lássuk először magának a zsoltárnak az imádságos szövegét[3]:

(1 Maszkíl Dávidtól, amikor a barlangban volt. Imádság.)

 

2 Nagy szóval az Úrhoz kiáltok, nagy szóval az Úrhoz könyörgök.

3 Siralmamat eléje tárom, panaszomat kiöntöm előtte.

4 Bár aggódás tölti el a lelkem, de te ismered útjaimat.

   Az úton, amelyen járni szoktam, tőrt vetnek titokban elém.

5 Ha jobbomra tekintek, azt látom: senki sincs, aki pártomat fogja.

   Zárva előttem a menekvés útja, életemmel senki sem törődik.

6 Hozzád kiáltok, Uram, és így szólok:

„Te vagy az én menedékem, örökségem az élők honában.

7 Figyelj esengő szavamra, mert meggyötörtek engem szerfölött.

   Üldözőim elől oltalmazz, mert erősebbek, mint én vagyok.

8 Szabadíts ki börtönömből, hogy nevedet magasztaljam.

   Körém gyűlnek majd az igazak, hogyha jót teszel velem.”

 

Röviden tekintsük át, miről is szól ez a zsoltár eredeti jelentésében:

1.: Az első versben, ami tulajdonképpen a zsoltár feliratának, címének is tekinthető, rövid leírást kapunk a zsoltárra vonatkozólag. A „maszkíl” szó műfaji meghatározás, amely tanítókölteményt, művészi éneket jelent.[4] Attól függően, hogy miként taglaljuk az első mondatot (pl. Maszkíl; imádság Dávidtól, amikor barlangban volt) az is lehet, hogy előadásmódot fejeztek ki ezzel a megjelöléssel, ebben az esetben „művészi szinten játszani és énekelni” jelentéssel bír[5]. Ez a sajátos kifejezés egyébként még másik 12 zsoltár feliratozásában szerepel[6], így egy egészen sajátos gyűjteményt alkotnak.

„Dávidtól, amikor barlangban volt” – Az Ószövetség nagy királyának, Dávidnak tulajdonítják ezt az imádságot. Két történet is megmaradt arról, hogy „barlangban volt”: Adullámban (1Sám 22,1-4), vagy Engediben (1Sám 24,1-23). Valószínűbb, hogy ez utóbbi esethez kötik ezt a zsoltárt. Dávidnak menekülnie kell, de nem idegen népek támadják, hanem saját népéből a király (Saul) és emberei törnek az életére. Saul féltékenykedik Dávid sikerei miatt.

Külön hozzáteszik még a címben, hogy ez egy „imádság”. Vagyis, most nem olyan tanító műről van szó, amelyben konkrét előírások, utasítások, intelmek, tanácsok lennének, hanem imádság, amely így lényegéből fakadóan lesz tanulandó, követendő mintává.

2.-3.: Halmozása annak, hogy ez nem egy dicsőítő ima lesz, hanem ebben kiáltások és könyörgések vannak benne, siralom és panasz ölt szavak formájában testet. Azért is különálló rész, mert nyelvtanilag egyes szám harmadik személyben ír, míg a zsoltár többi részében Istenhez beszél. A könyörgéssel konkretizálja a kiáltást, „hiszen azok is kiáltanak az Úrhoz, akik káromkodnak... a kiáltásom, a könyörgésem nem veszekedés, nem zúgolódás, nem káromlás.[7]

4.-5.: Ez a két vers betoldás, hogy leírja, mi is az oka annak, hogy a bajban lévő Istenhez kiált. Annak ellenére, hogy életét Istennel éli, kilátástalannak látja helyzetét. Nem látja, hogy merre is visz az útja. A próbatételeket látja maga előtt és azokat, akik mindezt okozzák. Irodalmilag is szépen megszerkesztett verspárra utal: első részében Isten ismeri őt és az útját („tu cognovisti semitas meas”), majd körbenéz és azt látja, hogy senki sem ismeri („non erat qui cognosceret me”).[8] A 4-es versben említett utak szóhasználata esetünkben még külön figyelmet érdemelnek, hiszen a latin két különböző szót használ: „semitas” és „via”. Míg utóbbi a nagyobb utak esetében használatos, előbbi kisebb ösvényt, mellékutat jelent...

6.-8a.: A 6b-től a 8. vers végéig ima az imában, vagyis egy önmagában is kerek, egész, szép szövegegység (ima) beleágyazva egy tágabb történetbe. Az Istenhez fűződő kapcsolat megfogalmazása. Élete során Dávid már sokszor megtapasztalta Isten segítségét. Jóllehet Isten kiválasztotta őt az ószövetségi nép királyává, mégis magát Istent tartja legnagyobb örökrészének. Annak ellenére, hogy hajdanán parittyájával győzte le Góliátot (1Sám 17,40-50), most mindenkit erősebbnek mond magánál; mert tudja: akkor is, most is Isten diadalmaskodik. Az üldözött ember, még ha szabadban is van, börtönben érzi magát, mert sehol sincs biztonságban.

8b.: Ez már nem kérés és panasz, hanem a reményteljes jövő képének egy részlete[9]: Isten erejének megmutatkozása az egyén életében példa lesz másoknak is, méghozzá vonzó példa.

Mindezek után most szemléljük, a miként válik a zsoltár tartalma Brenner János atya életének részévé.

Szent Hiláriusz azt mondja erre a zsoltárra: „Mindezek az Úrban, szenvedésének idején teljesedtek be.”[10] Benne teljesedett be, és ez a teljesség válik láthatóvá egy-egy vértanú életében, halálában.

1957. december 14-ről 15-re virradó éjszaka sűrű sötétjében vagyunk. Ha csillag ragyogott is az égen, ha felhő nem is takarta a Holdat, akkor is sötét volt. Éjjeli sötétség. És János atyára még ennél is sötétebb lelkű emberek várakoznak. Mert „kiforralták gonosz tervüket, szándékukat végre is hajtották” /Zsolt 64,7/. Még János atyának kellett egy kis készületi idő. „Siralmamat eléje tárom, panaszomat kiöntöm előtte” (3.) Isten elé odatenni magunkat. Panaszunkat eléje önteni. De hol? A templomban és a szívünk rejtekén. Fizikai hely, amely segíti a lelki színterek Istenhez vitelét. Miután hírét vette, hogy egy haldokló várja, a templomba kellett mennie, hogy magához vegye az Oltáriszentséget. Pusztán funkcionális templomba menet lett volna? Olyan, mint amikor a munkás bemegy a gyárba és lejelentkezik a munkáltatónál? Nem! János atya tudta, hogy éjnek idején is oda kell állnia az elé, aki egyedül jogosult őt meghallgatni, akire a fájdalmai tartoznak, aki meghallgat és kész segíteni. János atya még egyszer térdet hajtott az Oltáriszentség lőtt, hogy pár óra múlva majd az angyalokkal és szentekkel arcra borulva imádja az örökkön-örökké élőt /Jel 5,14/.

Nagy szóval az Úrhoz kiáltok, nagy szóval az Úrhoz könyörgök.” (2.) Ez az óra most nem a szavak ideje, most a tetteké a főszerep. Nem nagy szavakat, nem magvas gondolatokat kell mondani Istennek, hanem a szavaink mögött ott kell legyen tetteink aranyfedezete. Akinek ez megvan, ott a csöndes, halk ima is nagy szóvá lesz. Mert ezek már nem is biztos, hogy ajkakkal megformált szavak, nem is igazán füllel hallható hangok, hanem a szív bőségének sóhaja.

Bár, talán sejthetett valamit. „Bár aggódás tölti el lelkemet” (4a.) Milyen aggodalmak lehetnek? Elsősorban: Vajon odaér-e még idejében a haldoklóhoz? Meg tud-e még gyónni a bűnbánó? Lesz-e mód áldozni? Az olaj, a betegek szent olaja vajon meggyógyítaná-e még a beteg testet, vagy csak a lelket orvosolja? Ezek a papi, lelkipásztori aggodalmak. De gondterhelt, veszélyes időszakban (1957), többszöri figyelmeztetések, fenyegetések után előjönnek emberi aggodalmak is: Miért ilyenkor, késő este? Mi vár reá?

De te ismered útjaimat.” (4a.) És ez a gondolat segít felülemelkedni az aggodalmakon. Mert Isten, aki ismeri útjainkat egy személy, aki útitársként van jelen az életünkben. Isten ismer engem, életemet, képességeimet, eddig bejárt életutamat, mert „Ismeri az Úr az igazak útját” /Zsolt 1,6/. Ebben lelkiismeretvizsgálat is van: nincs titkolnivalóm Isten előtt. Az aggodalom csak az emberi akarat gyenge pillanatai miatt van. „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen” /Mt 26,41/. Krisztusnak sem volt rejtegetni valója, János atya is őszinte volt Istenhez. Isten ismeri a mi útjainkat. De nem úgy, amint mi ismerjük azokat az utakat, amelyekről a következő vers mondja, hogy az út, amelyen járni szoktunk.

És elindul. Elindul azon az úton, „amelyen járni szokott” (4.). Hányszor végigjárt út lehetett? Mint a gazda, aki sokszor kimegy, hogy megnézze a vetést; mint a pásztor, aki sokszor megteszi az utat nyájával... Ismerte János atya ezt az utat. Nem most járt erre először. Nappal még megfigyelné miként vetették le kabátjukat a fák, hogy várják a téli takarót; nappal még a fenyőfák zöld mutatóujját követve tekintete is az égre emelkedett volna. De most ez az ismert út is újdonságokat rejteget. Krisztus önmagát mondta útnak tanítványai számára /Jn 14,6/. Most sem az úttal van a baj, ez az út így is krisztusi út, sőt, így még inkább. Nem a főúton megy, hanem ösvényen, mezei úton. Hisz tudja, minden perc számíthat. Támadói ismerhették, tudták róla, hogy jó pásztorként merre fog indulni a beteghez.

Az úton, amelyen járni szoktam” – hát nem lenne érdemes néha, időnként, csak egy kicsit elhagyni ezt a krisztusi utat? Néhány élménydús pillanatért, több fizetésért, felfelé ívelő karrierért, biztos egzisztenciáért? Elhagyni az utat, megalkudni, kiskapukat keresni?... Nem, az már akkor nem is János atya lett volna. A krisztusi úton megbotlani meglehet, de nem érdemes elhagyni! Aki életünk folyamán sohasem bántott bennünket, miért átkoznánk Üdvözítőnket a halál torkában? /vö. Szent Polikárp vértanúsága/. Miért olyankor adnánk fel életünket, amikor mindent erre tettünk fel? Egy élet munkája van benne. Brenner atyának sem volt kívánatos többé semmi más, mint járni Jézus útját, a keskeny utat, a szenvedéssel teli utat, amelynek a végén van cél.

Az úton, amelyen járni szoktam, tőrt vetnek titokban elém.” Mert már volt példa, hogy tőrbe akarták csalni: amikor motorbiciklivel közlekedett és hirtelen, az ismert útra fahasábok kerültek. Akkor megmenekült. Most újabb tőrt vetnek neki. De most olyan tőrt, amely mélyen beléfúródik. Már nem csak a tudat fáj, hogy ártani akarnak, hanem belülről érzi a rossz ártó erejét. Harminckét késszúrás... Jézust harminc ezüstért adta el Júdás, ezek a júdások harminckettővel érték csak be, kevesebb nem elégítette ki vágyukat.

Ha jobbomra tekintek, azt látom: senki sincs, aki pártomat fogja. Zárva előttem a menekvés útja, életemmel senki sem törődik.” (5.) Jézus ott a kertben még meg is jegyezte: „mint valami rabló ellen úgy jöttetek ki kardokkal és dorongokkal” /Mk 14,48/. János atyára is úgy vártak, mintha csapata lenne: sokan egy ellen. Így zárják körül, elvágva a külső segítség érkezésének lehetőségét, de egyben a menekvés útját is. Jézussal még beszéltek. Itt gyorsan, csendben kell történnie a dolgoknak. „Életemmel senki sem törődik.” Dehogynem, hiszen pont ez a baj: oly sokan foglalkoztak János atya életével, hogy önmaguk örök életét is készek voltak veszélybe sodorni érte. Hiszen feltűnő élet volt. Világított a lelkek sötét éjszakájában. És ez a fényesség sokakat zavart. Kioltották...

Körülzárták. Mennyivel másabb érzés lehetett, amikor hittanos gyerekek rajongó szeretete övezte, vagy ministránsok fogták közre, vagy családok állták körül. Míg emezek éltették, lelkesítették a fiatal káplánt, addig ez a mostani körbezárás fojtogatja, összetöri, megöli. Középkori csatákból, a világháború borzalmaiból ismerős a fogalom: ostromzár. Körülzárni embereket, várat, várost. Se ki, se be. Ha a támadók gálánsak voltak, még esetleg tárgyalni is hajlandók voltak. De János atya esetében nincs miről tárgyalni: megalkudni úgysem fog, e nélkül meg elengedni sem szabad. Így a sokszor ismételt imádság: „Mert íme, életemre leselkednek, rám rohannak az erősek. Bár nincs bennem sem bűn, sem gonoszság, Uram, bűn nélkül járom egyenes utamat” /Zsolt 59, 4-5/. Nincs menekvés, körülzárták.

Na és mi van a humanitárius segély lehetőségével, légifolyosó, mint Berlinnél? Nem, ezek, abban a helyzetben abszurd fogalmak. Pedig most is emberéletről van szó. Most is szabadságról. De itt most hiányzik a nagyhatalmi érdek, hiszen életével senki sem törődik, humanitásról pedig olyan korban (Radnóti Miklós: Töredék) rég nem is álmodhattak.

Zárva előttem a menekvés útja. Mi lett volna a menekvés útja? Vissza a plébániára, a biztonságot jelentő falak közé? Alighanem oda is utánamentek volna. Egyáltalán el szabad-e menekülni? Nem megfutamodás ez? Nem, hiszen maga az Úr Jézus mondta tanítványainak: „Ha valamelyik városban majd üldöznek benneteket, meneküljetek a másikba” /Mt 10,23/. De még ez a lehetőség is bezárulni látszik. Az egyetlen menekülési út most kezd kinyílni igazán. Miként Szent István is akkor látta megnyílni az eget, amikor már körbeállták, hogy megkövezzék /vö. ApCsel 7,56/. „Egy ajtó bezárul itt-lenn a földön, s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen” /Gárdonyi Géza/. Emberi menekvés nem volt, bezárult minden józanésszel, racionálisan számbavehető lehetőség. De Istennek az emberileg lehetetlen helyzetekre is van megoldása. Isten kész, hogy megnyissa a menekvés útját az érte élőnek, aki éppen most készül meghalni is érte, életét sem kíméli, mindhalálig /vö. Jel 12,11/.

Hozzád kiáltok, Uram, és így szólok: «Te vagy az én menedékem, örökségem az élők honában.»” Egy másik szentírási hely azt mondja Isten Szenvedő Szolgájáról: „Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. /Iz 53,7/. Na, most akkor, hogy is van? Megnyitotta száját, vagy nem? Szent Péter segít nekünk eligazodni, amikor így vall Jézusról: „Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos bíróra.” /1Pét 2,23/. Így érthető, hogy Jézus nem szidta a bántalmazóit, de imádkozott. Az Atyához még a keresztről is „kiáltott”. Van, aki azt mondja, aki ha igazán vértanú, akkor nem kiáltott volna! János atya igazi vértanú. Biztos még ezekben a nehéz pillanatokban sem bántotta, szidta, átkozta azokat, akik közben nekiestek, ütötték, verték, szúrták. De az Úrhoz biztosan kiáltott. Hiszen rövid papi élete alatt a zsolozsma imádságában nem egyszer elimádkozta: „Csak Istenben keress megnyugvást lelkem, mert tőle jön segítségem!” /Zsolt 62,2/. Akkor, amikor mások tőrt vetnek neki, akkor ő Istenhez fordul, mert „szemem mindenkor az Úrra néznek, mert ő vonja ki a tőrből lábamat” /Zsolt 24,15/.

Örökségem az élők honában”. A halál torkában lévő ember már azt is elfogadja, hogy az élők földjén még az életünk sem a mienk, azt is elvehetik, csakis Isten az egyetlen örökségünk. János atya életét elvehették, testét meggyalázhatták, de egyetlen kincsét, Istent, senki el nem vehette tőle. Fizikai értelemben sem: őrizte az Oltáriszentségben vele lévő Istent. János atya nem csak tanította a szószékről a jézusi igazságot, hanem élte is: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” /Mt 10,28/.

Figyelj esengő szavamra, mert meggyötörtek engem szerfölött.” (7a.) Minden alkalommal, amikor zsolozsma imáját kezdte, hasonló szavakat mondott: „Deus, in adiutorium meum intende! – Istenem, figyelmezz az én könyörgésemre!” János atya most nem is szavakkal imádkozik, hanem tettével, életével, mint ahogy oly sokszor, vágyva imádkozhatta: „Imám szálljon feléd, mint a tömjén füstje, kitárt kezem legyen esti áldozat!”/Zsolt 140,2/. Azon az éjszakán esti áldozattá lett.

Meggyötörtek engem szerfölött.” A gyötrelmet, szenvedést, fájdalmat, megaláztatást nem szoktuk kívánni. És mégis ez jutott Krisztusnak és mártírjainak. A kis fájdalmak, a kis nehézségek mindannyiunk osztályrésze, de „szerfölött”, ez hivatás, kiválasztás kérdése: azért, hogy ne csak fogösszeszorított elszenvedés, hanem fölajánlott élet, áldozat legyen az eredmény. Szent Pál számol be egyik személyes tapasztalatáról, amikor azt írja: „tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: «Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.»” /2Kor 12,7-9/ Emberileg nézve tűnik egy-egy kín elviselhetetlennek, de Isten tudja, mit enged még meg, i az, amit még el tudunk viselni. Az emberi erőn felüli próbatétel csak azt a célt szolgálja üdvösségünk történetében, „hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat” /1Kor 1,9/.

Ez a tapasztalat vezet oda, hogy a szenvedő, üldözött ember őszintén tudja kimondani: „Üldözőim elől oltalmazz, mert erősebbek, mint én vagyok.” (7b.) Pedig Krisztus igazán nem volt puhány: nem konditeremben edzette magát, hanem az életben való helytállás, a mindennapi munka, fizikai és szellemi igénybevétel keménnyé kovácsolta. És mégis eljött az a pont, amikor lehetőségeinek határához érkezik és a passióból ismert módon engedi, hogy az emberek erősebbek legyenek nála. Brenner János atya sem volt az a sokat betegeskedő típus, sportos fiatal, edzett férfi volt. Már a szülői házból magával vitte a munka iránti szeretetet, a szorgalom erényének megbecsültségét, a dolgozó emberek iránti tisztelet magatartását. És ő maga is meglátta a munkát, nem kereste a könnyebbik végét. Állóképessége megvolt. És mégis be kellett látnia, hogy útonállók erejéhez mérten az övé kevés, fájdalomtűrése véges. Itt már csak Istenben kapaszkodhatott.

„Szabadíts ki börtönömből, hogy nevedet magasztaljam.” (8.) Dávid király egy barlangban van, mintegy börtönben érzi magát. Ebben a feszült pillanatában, amikor egy emberélet van a kezében indulatai foglyának érzi magát. Hasonló helyzetben olyan gondolatok futnak át agyunkon, amitől úgy érezzük, nem is vagyunk döntési képességünk szabadságában. Dávid Istentől kéri a szabadulást. Nem veszti el a fejét, nem dönt elhamarkodottan, inkább imádkozik. Lelke még a „börtönben” is szabadon száll Istenhez. Erre mondja Szent Ágoston: „az örvendező embernek a börtön is tágas, a szomorúnak a mező is szűk.”[11] János atya utolsó óráit is úgy tudom elképzelni, mint, aki megőrizte Istenbe vetett bizalmát, az extrém helyzet sem szüntette meg szabadságát, önként, szabadon döntött az utolsó pillanatban is Isten mellett. Hiszen minden este elimádkozta az agg Símeon imáját: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat...”(Lk 2,29). Minden nap készen volt, hogy Istenhez térjen.

„... hogy nevedet magasztaljam”. Élve, vagy halva megmenekülni egyetlen céllal, hogy nevedet magasztaljam. Olyan ez, mint amikor Szent Pál azt mondta: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” /Fil 1,21/. A vértanúság ebben különbözik attól, hogy valakit (eléggé el nem ítélhető módon) csak úgy megölnek. A vértanúság Istendicséret. Hiszen a vértanúk „lelke azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak. Mert ha az emberek szemében szenvedtek is, a reményük tele volt halhatatlansággal” /Bölcs 3,1-4/.

„Körém gyűlnek majd az igazak, hogyha jót teszel velem” (8b). Míg pár verssel korábban barlangba zárva érezte magát a veszélyben levő, fojtogató körülzártságként élte meg ellenségei jelenlétét, most az igazakkal való körülvételt várja. Körém gyűlnek az igazak. Vagyis az igazak közösségében foglal helyet. Ez lesz majd annak a célba érése, amiről az első zsoltár is ír: „Boldog ember, aki nem indul a gonoszok tanácsa nyomán, aki nem jár a bűnösök útján és nem vegyül a csúfot űzők közé” (Zsolt 1,1). Földi életében is az igazak útját járta János atya, ezért az örök életben is illő, hogy az igazak közösségében foglaljon helyet.

„Körém gyűlnek az igazak...” És előttünk van a fénykép, amit János atya temetésén készítettek. Nem csak az igazak, de az igazságra vágyók is az Igaz köré gyűlnek. És azóta is: példája vonzó, szívesen vagyunk vele lelki közösségben. Sírjához látogatva emlékek puszta felidézésénél többről van szó. Szívesebben vagyunk igaz ember társaságában, mint gazemberek között. Még, ha nem is vagyunk egészen tiszták, hősök szentek és igazak, akkor is szívesen gyűlünk köré. Papként is. Szívesen állunk mellé és mondjuk azt, hogy az az érték, amiért ő küzdött, amiért/akiért még az életét is kész volt odaadni, az számunkra is fontos. Köréje gyűlünk, mert ebbe a sorba nem szégyen beállni.

 



[1] Vö. Orosz Atanáz, Az Egyházatyák zsoltármagyarázata húsvét fényében, in Vigilia, 2008/4.

[2] Szent Antal élete, 16. in A III–IV. század szentjei, Jel Kiadó, Budapest, 1999, 59.

[3] A fordítás szövege a 2-8. versek: Az Imaórák Liturgiája II., I. hét vasárnapjának első esti dicséretéből

[4] Vö. Pálfy Miklós, A zsoltárok könyve, válogatott zsoltárok magyarázata, Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest 1964.

[5] Gesinius, W., Hebräisches und aramäisches Handwörterbuch über das alte Testament17, Springer Verlag, Berlin/ Göttingen/ Heidelberg 1962, 786.

[6] Teologisches Wörterbuch zum Alten Testament, Band VII, W. Kohlhammer GmbH, Stuttgart Berlin Köln 1992, 793.

[7] Szent Ágoston, Zsoltármagyarázatok III. kötet, KPI Pálos Könyvtára, Budapest 2015, 643.

[8] A Vulgáta szerinti latin fordítás.

[9] Vö. Ravasi, G., Il libro dei salmi, commento e attualizzazione III.4, EDB, Bologna 1988, 876.

[10] PL 9, 833-857, 835.

[11] im. 656.