"Tegyetek tanúságot Kriszturól!" - Interjú a 90 éves Brenner József atyával

Brenner József 2025. január 10-én ünnepelte 90. születésnapját Brenner József atya. Ebből az apropóból kértük meg egy beszélgetésre. 

Ha az elmúlt 90 évre visszagondol, akkor mi az a három dolog, amiért a jó Istennek hálás?
Először is az isteni gondviselésnek köszönhetem, hogy a 90 évet megéltem. A jó Isten átsegített azokon a zűrzavaros éveken, amelyekben fiatal koromban éltünk. Az isteni gondviselés tehát az egyik. A másik nagyon fontos tényező az életemben a szüleim. Nem győzök hálát adni azért, hogy azok a szülők voltak a szüleim, akiket a jó Isten nekem adott. Ők vezettek be az életbe, jóságosak voltak és tanítottak mindarra, amilyenné lettem. A harmadik tényező, amiért hálát adok a papi hivatás kegyelme. A Szemináriumig vezető út elég nehéz volt. Az egyházi iskolákat államosították, a háború miatt kimaradtak osztályok, nem vettek fel gimnáziumba, a végén pedig föloszlatták a kis szemináriumot is. Így gondviselésszerű volt, ahogy eljutottam a papságig. Szombathelyen jelentkeztem a szemináriumba, de föloszlatták azt is, és a győri szemináriumban tanulhattunk csak. Nagyon érdekes dolog volt, hogy Győrben a három testvér találkozott. Mind a hárman egész más úton kerültünk oda, és mind a hármunknak egész más volt a hivatás története.

A Ferences-templomban volt nemrég, 90. születésnapján köszöntő, ahol Ön mondta a szentbeszédet. Ott volt egy mondata, ami megmaradt bennem: tegyünk tanúságot Krisztus mellett. Hogyha egy gondolatban kellene egy életet összegezni – bár nyilván ez lehetetlen –akkor mi az, amit jó tanácsként megfogalmazna számunkra?
Az egy hivatásról és tanúságtételről szóló prédikációm volt. Minden vasárnap prédikálok. Ott arról volt szó, hogy mindenkinek, minden keresztény embernek az a hivatása, hogy tanúságot tegyen Krisztusról. Különbözőek a tanúságtételek. Vannak akik szóval, vannak akik tanítással, de a legtöbb keresztény élete példájával ad tanúságot Krisztusról a többi kereszténynek és a nem hívőknek is. Tehát úgy kell élnünk, ez bent van a Szentírásban is, hogy az emberek lássák a jó cselekedeteinket, és emiatt ne minket dicsérjenek, hanem az Istent. 

Akkor nekünk, keresztényeknek, ez a legfontosabb, amit átadna üzenetként, hogy tegyünk tanúságot Krisztus mellett?
A keresztény embernek arra kell gondolnia, hogy az életével, beszédével, viselkedésével tanúságot tegyen Jézus Krisztusról. A szeretet megélése is ebbe tartozik. Az Úr Jézus meghatározta, hogy a legfontosabb a szeretet gyakorlása.

Ön volt a családban hármójuk közül a legkisebb. Én a magam családjából tudom, hogy a legkisebbet mindig szeretjük egy kicsit jobban kényeztetni. Ez az Ön családjában is így volt?
Nem voltam elkésett gyerek, egymás után születtünk. Olyan nagyon nem kényeztettek el, azért sem, mert 1935-ben születtem, gyorsan jött a háború, aztán a kommunizmus. A testvéreimmel mi is vitatkoztunk erről a témáról. A nagyok mondták, hogy a kicsit szokták elkényeztetni. Erre én azt szoktam válaszolni, hogy nem a kicsit, hanem a legnagyobbat kényeztetik, mert akkor még nem tudják a szülők, hogyan neveljék a gyereket. Szüleink nem tettek közöttünk különbséget, szigorban sem. De azt el szoktam mondani, hogy a János, akit meggyilkoltak, őt különösen szerette édesanyám. Nem mintha minket nem szeretett volna, de János olyan természet volt, olyan szeretetteljes és ki is tudta mutatni a szeretetét, ezért Édesanyám a Jánost különösen is szerette.

Gyerekkorában mi volt az Ön kedvenc hobbija vagy elfoglaltsága, amit vagy a testvéreivel együtt csinált, vagy ha éppen egyedül maradt, akkor szívesen foglalatoskodott vele?
Ehhez meg kell nézni János kiállításában a játékainkat. A kiállított darabok csak a gyűjtemény egy részét képezik. Édesapámnak az volt az elve, hogy drága meg színvonalas játékokat vett nekünk, hogy ne menjünk csavarogni, hanem egymással játsszunk. Így aztán a játék mindig együtt ment, együtt játszottunk.

Úgy tudom, kertes házban laktak.
1940-ben, amikor ötéves voltam, akkor Pécsre kerültünk, egy emeleti lakásban laktunk. Iskolába jártunk és vasárnaponként mentünk fel a Mecsekbe, az egész család kirándult. Kertje a szombathelyi házunknak volt, oda 1946-ban jöttünk vissza Pécsről, mert édesapámat visszahelyezték ide vezető beosztásba. Kertben sokat dolgoztunk, bizonyos mértékig a hobbim is lett a kert, mert ha szabadidőm volt, kimentem oda és ott tevékenykedtem.

Pécsen is járt iskolába és aztán itt, Szombathelyen. Azt egy interjúban említette, hogy az édesapja azt mondta Önöknek, hogy azt nem fogja ellenőrizni, hogy hogyan és mennyit tanulnak, viszont az érdemjegyeket meg fogja nézni és elvárja Önöktől, hogy jó jegyeket szerezzenek.
Édesapámnak ez volt az elve. Azt mondta, én nem törődöm azzal, hogy mennyit tanultok. Visszanézve nem kellett olyan sokat tanulnom. Elég hamar megtanultam a leckéket. Az érettségire se sokat tanultam. Az érettségit magánúton tettem le a Premontreieknél, nem is volt államilag érvényes. Édesapámnak az volt az elve, hogy „nem bánom, hogy mennyit tanultok, de tiszta jeles legyen a bizonyítvány”. Nekem volt a legnehezebb a helyzetem, mert előttem tanult két Brenner gyerek, akik tiszta kitűnők voltak, és tőlem is mindig többet kívántak. Még Győrben a főiskolán a püspök is. Azt mondta: „Brenner? Akkor két tételt neki a vizsgán.” Úgyhogy nekem nehéz dolgom volt a két tehetséges gyerek után.

Gondolom azért segítettek a testvérei?
Olyan sokat nem kellett. A matematikában édesapám segített, aki mérnök volt és a matematikát nagyon értette. Volt úgy, hogy a gimnáziumban nem tudtuk megoldani a tanárral az egyik példát. Hazamentem, elmondtam édesapámnak, aki felírta a példát. Míg Pestre utazott a vonaton megoldotta azt, amit az iskolában nem tudtunk. Ha matekban valami probléma volt, azt édesapám megmagyarázta. Édesanyám azt mondta: „Papa, te nem lennél jó pedagógus.+ Mert türelmetlen volt. Ha nem értettük valamit, akkor ránk szólt, megjegyzést tett ránk.

Volt a tantárgyak közül, amit szívesen is tanult?
Nekem a természetrajz, földrajz volt a kedvencem. Elemi iskolában ezzel sokat foglalkoztam. Édesapámnak megvolt Brehm: Állatok világa című könyve. Amikor betegek voltunk, vagy feküdni kellett, akkor megengedte, hogy nézegessem. Úgyhogy a természetrajzot, állattant szerettem.

János testvéréről tudjuk, hogy ő játszott korábban színdarabban, például az iskolában. Ehhez volt tehetsége talán és szívesen is játszott benne. József atyának volt-e ehhez hasonló élménye az iskolában, ami ilyen kiemelkedő?
Nem. Egészen más miliőbe jártam én iskolába. Azt, hogy János a püspöki elemi iskolában játszott, ezt én korábban nem is tudtam. Amikor Jánosról kezdtük halála után jóval összeszedni az adatokat, akkor hallottam ezt az osztálytársaitól. Nem úgy kell elképzelni, hogy az iskola valami nagy dolgot adott volna elő, hanem az osztály játszotta Tarzíciusz történetét. Nekem egész mások voltak a lehetőségeim. Nem itt Szombathelyen kezdtem az iskoláim, hanem Pécsett az egyházmegyei gyakorló iskolában. Jánossal egy osztályteremben tanultunk, mert ott négy évfolyam együtt volt elhelyezve. János talán negyedik elemibe járt, én meg elsőben kezdtem. Ott a kistanítók, a tanítóképzősök gyakoroltak rajtunk. Nekem mindig majd megszakadt a szívem, amikor a kistanítók elbúcsúztak, elballagtak. Mindig nagyon vérzett a szívem, hogy el kellett válni tőlük. Három elemi osztályt jártam ott, a negyedikbe a háború közbeszólt, úgyhogy ott nem volt iskola, abból az évből vizsgáznom kellett.

A háború után visszatértek Szombathelyre. Ön akkor biztosan emlékszik, milyen romos volt a város a háború után.
Pécsről mi a háború után jöttünk vissza ide, az egy nehéz időszak volt, nem akartak beengedni a saját házunkba. Ott volt egy lakó. Az udvarunkba, a kertünkbe esett egy bomba, ettől a lakó úgy megijedt, hogy otthagyta a házat üresen. Később a tanács tett be ide lakókat. Nagy kegyesen két szobát kaptunk. A bombázásokra emlékszem. Tele voltunk bombatölcsérekkel. Tizenegynéhány bombatölcsér volt a Víztorony mellett. Voltak földjeink kint a teherpályaudvarnál, azt akarták eltalálni. Akkoriban jöttünk-mentünk a bombatölcsérekben. Volt föl nem robbant bomba is a Víztoronynál. 

A szombathelyi ferences templomról milyen személyes élményei vannak, esetleg személyek, akiknek az élete megragadta Önt?
A Ferences-plébániára gyakran jártunk és nemcsak vasárnap. Én, meg a János is a testvérekkel voltunk jóban. Volt a Zoltán testvér, a sekrestyés, aztán volt a portás, Fulgenc testvér, volt a kertész, volt a szabó, a Kis Konrád, mi velük voltunk jóban. László testvérem pedig a teológusokhoz meg az atyákhoz járt. Mi azokhoz a témákhoz még kicsik voltunk. Egyszóval sok időt töltöttünk a ferenceseknél.

Önben felmerült, hogy csatlakozna a ferences közösséghez?
Nem is lehetett ilyen gondolatom. Mire én annyi idős lettem, addigra a rendeket föloszlatták. De lehetséges, hogy én is ciszterci lettem volna. Ezt utólag nem lehet megmondani, mert ez egy be nem teljesedett jövő. Mire én szerzetbe léphettem volna, addigra szerzetesrendek nagy része hivatalosan nem is létezhetett. A kis szemináriumban tanultam, tehát világi papnak indultam el. Bár itt a szemináriumban mondták, hogy belőlem úgyis ciszterci lesz. Akkor azt mondta az unokatestvérem, aki szintén pap volt és teológiai tanár, hogy szerettessétek meg vele az egyházmegyét és akkor nem megy el szerzetesnek. 

A cisztercieknek a fiatalokkal való foglalkozása, lelkesedése, módszere volt, ami a testvéreire hatással volt?
A ciszterciek kiválóak voltak ebben. 1945-ben Pécsett egy ház emeleten laktunk, nem volt pénz, a pengő akkor ment teljesen tönkre, utána adópengő volt. Nem tudtunk élelmet venni, a szülők nem tudtak enni adni nekünk. Édesanyám sokszor elmondta, hogy János egyszer odament hozzá és azt mondta: „Mama, én olyan éhes vagyok”. Édesanyánk szíve majdnem megszakadt, mert nem tudott neki enni adni. A legidősebb bátyám a cisztereknél tanult, ők adtak neki kosztot. Én pedig egy osztálytársamnál kosztoltam, akik kesztyűgyárosok voltak, azoknak mégis jobban volt, mint nekünk. A ciszterekkel nemcsak úgy ismerkedtünk meg, hogy órákat tartottak nekünk, hanem nagyon jól neveltek is. A ciszter gimnáziumban délután bármikor be lehetett menni, és ott foglalkozott egy-két pap a diákokkal, voltak különböző szakkörök is. Ez máshol akkor még teljesen ismeretlen dolog volt. Ott már akkor olyan szakkörök voltak, mint például aero vagy filmszakkör. Meg lehetett látogatni bármikor az atyákat. Mikor én még nem voltam gimnazista, a testvéreim már igen, akkor vittem játékokat és az atyák szobájában játszhattam, mint gyerek. A ciszterek nagyon jól csinálták. Először László határozta el, hogy ciszter lesz, de László nem tudta azt, hogy János is ciszter akar lenni. János a Nagy Lajos Gimnáziumban tanult, amikor jött a kommunista ideológia. Írt egy dolgozatot, aminek a végén azt írta, hogy „ép testben ép lélek”. És erre a tanár háromszor aláhúzta a lelket, hogy hol a lélek. János érezte azt, hogy ez nem az ő otthona, és elment Zircre. Ott is működött egy gimnázium, ami előkészítette a szerzeteseket, de az is illegális volt. Ő ott érettségizett.

Említette, hogy sok időt töltöttek a ferences rendi testvérekkel. Ma azt látjuk, én is látom a Ferences-templomban, ahova járunk, hogy bizonyos időközönként gyerekekből és családokból eléggé hiány van vasárnap a szentmiséken. Ez az Önök idejében, hogy működött? Elvárta a család, hogy együtt menjenek vagy nem is volt kérdés, hogy együtt mennek egyáltalán szentmisére? Kellett-e esetleg Önöket noszogatni, amíg kicsik voltak, vagy szívesebben csináltak volna mást?
Tulajdonképpen ilyenről, hogy noszogatás, szó sem volt. Az természetes dolog volt, hogy vasárnap az egész család együtt megy misére. Nekünk azt soha nem mondták a szülők, hogy most menj misére, mert annyira magától értetődő volt. Az imádságra sem kellett biztatni minket, egyszer édesapám azt kérdezte, „nem akarsz jönni rózsafüzért imádkozni velem”? Akkor nyolcéves, vagy még annyi se voltam, és hosszallottam a rózsafüzért. De ez idővel egyre rövidebb lett. Tehát nem volt olyan, hogy minket noszogatni kellett. Természetes dolog volt, hogy az egész család ment a szentmisére. 

90 év tapasztalatából mi az, amit az interjún keresztül azoknak a szülőknek, akik ilyen gonddal küzdenek, tanácsként adna?
Ha ilyen problémája van a szülőnek, akkor nem a gyerekkel van a probléma, hanem az ő saját hitével. A szülőknek kell példát adniuk. Nem azt mondani a gyereknek, hogy menj misére, hanem példával kell előttük járni. A keresztény életet a gyermekek elé kell élni, így lesz belőlük jó keresztény és jó katolikus. Szerintem nem az ifjúsággal van a probléma, hanem a szülőkkel. Abban az időben, amikor én felnőttem nem voltak mostani értelemben vett közösségek. Senki nem mondta, hogy menjünk el ebbe vagy abba a közösségbe. Akkor volt a például a Mária kongregáció, falun a fiúknak meg a lányoknak a KALOT, KALÁSZ. Az emberek máshogy élték meg személyes hitüket, a közösségek nem voltak annyira előtérben mit manapság.

Mindig meg szoktam kérdezni a kispapoktól, szentelendőktől is, hogy arra emlékeznek-e, hogy ki vagy mi indította vagy erősítette meg bennük, hogy papok legyenek? Az Ön életében ez, hogy alakult?
Akkor határoztam el, hogy a papi hivatást választom, amikor 14 éves voltam és nem vettek fel a Nagy Lajos Gimnáziumba, mondván, hogy osztályidegen vagyok, mert az apám mérnök volt. Akkor határoztam el. Ez egy döntés volt. Döntésnek kellett lenni, hogy jelentkezem a kis szemináriumba, és utána pap leszek. Föloszlatták a szombathelyi szemináriumot és mind mentünk Győrbe, ahol három egyházmegyéből jöttek össze a tanárok. A tanárok különbözőek voltak. Voltak, akiket tiszteltünk, mint szent embereket, pl. a spirituálisomról, meg voltunk győződve, hogy egy szent ember. Meg voltak a tanárok között gyöngébbek is, főleg, amikor negyed- ötödéves voltam. 1956-ban, ötödéves koromban, derült ki, hogy a tanárok között is volt három per hármas ügynök. Amikor kiszórták az ávónak az iratait, abból derült ez ki az egyik prefektusunkról. Nem ítéltük meg.

Mi volt az újmisés jelmondata?
„Ha a lélek szerint éltek, kövessétek is a lelket!” (Gal 5,25) Vagyis, hogy a katolikus ember kövesse a hitét.

Az újmiséjére milyen körülmények között került sor?
Nagyon szegényesen. A ferenceseknél akkor már egy békepap működött, a zárdában pedig ott volt az unokatestvérem, aki szintén pap volt. Így én ott mutattam be az újmisémet. Otthon volt két szobánk, említettem, hogy elfoglalták a házunkat. A két szobában volt megterítve az újmisés ebédre, nem voltak sokan. A másik probléma az volt, hogy mi tizenketten vagy tizenhárman végeztünk egy évfolyamban. Most a szemináriumban vannak összesen annyian mint mi egy évfolyamban. Úgyhogy nem is igen jutott nekem kispap asszisztensem. Egyetlen egy kispap asszisztensem volt, meg ministránsok.

Azt egy interjúban említette, hogy amikor az édesapjának elmondta, hogy ön is a papi hivatást választja, akkor Ő egy dolgot kért öntől, hogy jó pap legyen.
Igen. Tulajdonképpen ez a parkban történt, amikor vele mentem hazafelé. Nekem akkor az volt a félelmem - ugye ő akkor már a megyei tanácson dolgozott -, hogy mit szól hozzá, hogy harmadik gyerekként én is papnak megyek, meg hogy mi lesz a következménye. Édesapám azt mondta, „nagyon örülök neki”.

Testvérei látták el hasonló jó tanáccsal, bátorítással?
Nem is tudták, hogy én papnak akarok menni. László azt sem tudta, hogy a János papnak akar menni. Teljesen függetlenek voltunk egymástól, meg a hivatásunk kialakulása is más módon történt.

Hosszú ideig volt spirituális is. Amikor kispapok a szentelésükre készültek, jó tanáccsal, bátorítással látta el őket?
8 évig voltam spirituális. Majdnem minden este voltak az elmélkedési punkták. Ott olyan tanácsokat is adtam a kispapoknak, ami az életben szükséges: hogyan viselkedjenek általánosságban, hogyan viselkedjenek a családokkal, nőkkel, gyerekekkel stb. Szóval praktikus tanácsokat kaptak tőlem. Egyébként még most is vannak olyan papok, akik tartják velem a kapcsolatot: az Alföld másik feléről írnak nekem, meglátogatnak, felhívnak. 

Említette egy interjúban, hogy miután Szombathelyre került, főleg János testvére halála után, igyekeztek Önt minél jobban háttérbe szorítani. Egy ilyen mellőzöttséget sokan annyira rosszul élnek meg, hogy ez lelkileg is megviseli őket. Hogy tudott szilárd maradni?
Mi ebben éltünk, a kommunizmusban. Ez nem volt könnyű időszak. Sokakat szekáltak, ahol tudtak akadályoztak bennünket. Ez nem csökkentett az elszántságunkat. 1960-ban a hittant próbálták megszüntetni főleg a városokban. Sokat tudnék arról mesélni hogyan akadályozták a hittanórák megtartását. A Petőfi utcában is tanítottam egy évig. Szeptember 1-től június 10-ig minden hittanórán bejöttek ellenőrizni. Mindig ült benn valaki a hittanórámon. De a legklasszikusabb volt, hogyha elmondhatom, az a zalai esetem, ahol egy egész pici faluban oktattam a gyerekeket. Jött a járási oktatási hivatal elnöke, beült a hittanórámra, ahol a világ teremtéséről volt szó. Úgy mondja a Biblia, hogy először Isten szétválasztotta a világosságot a sötétségtől, aztán megteremtette a Napot, Holdat, csillagokat stb. Ezt a gyerekeknek elmondtam úgy, hogy meg is értsék. Azt mondta nekem óra végén az elnök: „maga milyen hülyeségeket tanít”. Mondtam: „miért, mi baja van magának ezzel?” Azt mondta: „hogy lehet az, hogy a világosságot meg a sötétséget szétválasztotta az Isten, amikor nem volt Nap, Hold, meg csillag”. Mondtam: „Uram, maga hallott valamit az atomfizikáról, atombombáról? Amikor az uránt fölbontják, hatalmas fény keletkezik. Az amerikai pilóta belenézett és megvakult egy ideig. Ugyanez a hidrogénbombánál is igaz, ott is hatalmas fény van. Csak nem képzeli, hogy amikor a világ összeállt, az atomok összeálltak, akkor nem volt nagy fényesség?” Azt mondta: „jó, majd legközelebb jövök, és elbeszélgetünk erről.” Én hetven év óta várok, hogy jöjjön, de még mindig nem jött. Ilyenek történtek.

De ez azt is jelenti, hogy a gyerekekkel mégis csak tudott valamennyi időt tölteni. A hittanórákon kívül volt lehetőség arra, hogy foglalkozzon velük, vagy azt a hatalom megtiltotta?
Külön nem volt lehetőségem a gyerekkel foglalkozni. Jánost is ezért ölték meg. Idősebb gyerekeket nem oktathattam. Az általános iskolákban, ahol tanítottam hosszú évekig, ott a kicsikkel tudtam foglalkozni, de nem az iskolán kívül. Két hittanóra volt minden héten, azt becsülettel meg is tartottam. 

Visszatérve arra, hogy a Szalézi templomban közel három évtizedig volt káplán. János testvérét itt temették el. Önnek, a családnak az, hogy itt volt János testvére eltemetve Szombathelyen és nem Szentgotthárdon, ahová akkor a határsáv miatt még eljutni sem volt könnyű, jelentett-e valamiféle megnyugvást?
A harminc év alatt én intéztem a kriptával kapcsolatos ügyeket. Ehhez hozzátartozik az, hogy az egész család ott van a szalézi kriptában. Édesapám és Édesanyám is vettek egy kriptát maguknak. Ezek a kripták üresek voltak, amikor Jánost meggyilkolták. Édesapám határozott úgy, hogy az ő családi kriptájukba helyezzék el Jánost. Beszélgettek Édesapám és Édesanyám, hogy „János akkor melyikünket túrt ki a kriptából?” Három év múlva derült ki, hogy Édesanyámat. Édesanyám egy oszloppal odébb van eltemetve, nem egymás mellett nyugszanak az Édesapámmal. Ehhez hozzátartozik az, hogy tulajdonképpen nem a temetkezési vállalat temette Jánost, hanem a politikai rendőrség, az ávó. Az ávósok tették Jánost a koporsóba, nem is volt fölöltöztetve rendesen. És az ávósok hozták Szentgotthárdról Szombathelyre a testet. Majdnem egy órát várt a püspök, az asszisztencia, meg a hívek a templomban, mert nem hozták. Az ávósok próbálták hazaküldeni az embereket, azzal, hogy itt nem lesz temetés. De senki nem mozdult. S akkor meghozták. Nem engedték meg a hatóságok, hogy a szüleim megnézzék a dupla koporsóban a holttestet. Azt sem engedték, hogy valaki lemenjen a kriptába, amikor odatették a koporsót.

Így, hogy tudott, tudtak imádkozni János sírjánál, ez a családnak vagy önnek némi megnyugvást tudott adni?
Általában a keresztény családok imádkoznak a megholtak sírjánál és mi is ugyanúgy imádkoztunk. Valahányszor jött László testvérem látogatóba Szombathelyre, akkor együtt lementünk a kriptába és együtt imádkoztunk.

Még mielőtt nyugdíjba vonult is rengeteg feladata volt. A sok teendő mellett, ha volt mondjuk némi szabadideje, azt mivel töltötte, hogyan próbált kikapcsolódni. 
Legnagyobb feladat a helynökség volt: sokat voltam vidéken bérmálni, és egyéb dolgokat is intézni kellett. Ekkor már Kámonban szolgáltam. Ha volt szabadidőm a hitoktatások mellett, ami eléggé kiszívta az embert, akkor általában kimentem a kertbe, tettem-vettem. Az ember ugye olvasni is szeret, olvasgattam is, és a papnak ott van még az imádság, a zsolozsma elmondása, ami egy jó órát vesz igénybe naponta.

Azt látjuk, ha kevés is a papi hivatás, de ma is vannak, akik jelentkeznek a szemináriumokba és választják az Istennek elkötelezett életet. Sokan vannak nyilván a fiatalok között, akik gondolkoznak azon, hogy elköteleződjenek-e Isten mellett papként vagy szerzetesként valamelyik úton. Ön mivel bátorítaná őket?
Isten mindig annyi papi hivatást ad, amennyi szükséges. Ha kevés a pap, az azt is jelenti, hogy a hívek nem veszik igénybe, nem mennek templomba. A papi hivatás az Istennek a döntése. Az nem az ember döntése, hanem Istennek a döntése. Ha gondolkodik egy fiatalember, hogy ő pap legyen vagy nem, akkor azt kell neki mondani, hogy ezt imádkozd meg, és kiderül, hogy van e hivatásod. Ez nem olyan, mint egy civil állás, hogy ezt szeretem, vagy nem szeretem. Vannak olyan problémás fiatalok is, akik valamilyen ok miatt kikerültek a szemináriumból. Azoknak mindig azt szoktam mondani, ha téged az Isten hív, akkor belőled pap lesz.

Ha ma találkozna a fiatal Brenner Józseffel, aki éppen szentelésre készül és tölti a lelkigyakorlatát, és kellene egy bátorító szót mondani neki, ami segítheti ebben a készületben, akkor mi az, amit mondana?
A fiatal Brenner Józsefnek nem kellett tanácsot meg biztatást adni, mert tudta azt, hogy mit akar, és merre megy. De egészen más világ van most, mint akkor volt. Az akkori világban egy kis biztatás kellett, hogy fel a fejjel, bántanak téged, keresztbe raknak, de ezekkel nem kell törődni, mert az isteni gondviselés kisegít, amint ki is segített. Ebben mindig példaképem volt az egyiptomi József, akit meghurcoltak ugyan, de a végén ő volt a fáraónak a második embere és megmentette az egész népet. A jó Isten ilyen kacskaringós utakon vezeti sokszor az embert.