Brenner János, a fiatalok példaképe
Brenner János atya fiatalon lett hivatásának áldozata. Már pusztán az önfeláldozása példaképpé teheti őt minden keresztény számára. De fiatal életkora és papi hivatása által különösen a fiatalok és a (fiatal) papok számára mutat életpéldát. Az ő élete is bizonyosság arra, hogy az életszentséget nem feltétlenül a hosszú élet adja meg. (Bár őt most még nem tisztelhetjük a szentek között.) Bőséggel ismerünk olyan szenteket, akik arról győznek meg minket, hogy fiatalon is el lehet jutni az életszentségre. Ők már egész fiatalon bővelkedtek az erényekben. Legtöbbször a családi nevelés adta meg nekik azt a lelki hátteret, amely biztosította, hogy a kegyelem gyümölcsöző lehetett az életükben. Azt ugyanis nem felejthetjük el, hogy az életszentség nem az emberi erőfeszítés eredménye, hanem Isten kegyelmének a műve.
Voltak köztük olyanok is, akik úgy váltak – akár már fiatalon is szentté, hogy egy adott élethelyzetben képesek voltak Isten ügyéért a hősies önfeláldozásra. Nem kétséges, hogy ez sem a rendkívüli emberi bátorság eredménye, hanem az isteni erő megmutatkozása az ember cselekedeteiben. Viszont fontosnak érezzük hangsúlyozni, hogy mindkét esetben az Istenbe vetett szilárd hit adja az alapot az életszentséghez. Ugyanis nem lehet kétséges, hogy mind az erényekben való növekedéshez, mind a vértanúsághoz Isten ad erőt.
Brenner János esetében is így történhetett. Családja mélyen vallásos légkörében Isten szeretete annyira megragadta őt, hogy kész volt ezt teljes odaadással viszonozni a szerzetesi, illetve a papi életformában. Ennek kapcsán fontos megemlítenünk, hogy semmilyen tartós elköteleződés nem lehetséges Isten irántunk való szeretetének felismerése nélkül. Ez hatókörébe vonja az embert, aki olthatatlan vágyat érez magában viszonozni a megtapasztalt szeretetet. Látjuk, hogy ahol hiányzik az istenhitből táplálkozó, önmagát ajándékozó szeretet, ott hamar véget ér még a legszebb emberi kapcsolat is. Csak addig tart ugyanis, amíg a természetes szeretet vagy az érdek kívánja. Ezek megszűnésével viszont véget ér az elköteleződés is. Csak a természetfeletti, az isteni szeretet képesíti az embert a saját képességeit és adottságait meghaladó elköteleződésre. Lacordaire írta: Egy óra hosszat szeretni – állati dolog. Egy évig szeretni emberi dolog. Egy egész életen át szeretni – angyali dolog. Egy életen át csak egyet szeretni – isteni dolog.
Napjainkban, amikor úgy tűnik, hiánycikk lett az elköteleződés, a hűség, az áldozatvállalás, szükségszerűen vetődik fel a kérdés, vajon nem éppen a hit hiánya vagy gyengesége miatt tapasztaljuk ezt a hiányosságot? A fiatalok nem mernek elköteleződést vállalni, mert kevés szép példát látnak maguk előtt, de legfőképpen azért, mert nem éreznek magukban elég erőt a hűségben való megmaradáshoz.
Hozzájuk képest a hívő fiataloknak az az előnyük, hogy bár ők is ebben a társadalomban élnek, de talán a környezetükben látnak szép példákat, s ugyanakkor az elköteleződés vállalásakor nem a maguk erejében, hanem sokkal inkább Isten megtartó szeretetében bíznak. Meggyőződésünk, hogy a hitben megtapasztalt isteni szeretet teszi erőssé az embert a bizonyosan várható nehézségek vállalására is. Brenner János atya élete is ékes bizonyítéka ennek. Olyan időben jelentkezett szerzetesnek, később egyházmegyés papnak, amikor intézményesen üldözték mind a szerzeteseket, mind a papokat. Emberi számítás szerint nem sok jót remélhetett ezen az életpályán: csak üldözést, megpróbáltatást és szenvedést.
Helyében sokan nem is gondolkodtak volna ezekről az életutakról. De ő még akkor is, amikor számára már lehetetlenné vált a szerzetesi közösségben való élet, a papságot választotta. Oly módon vágyott arra, hogy egészen sajátosan Istennek szentelje életét, hogy nem riadt meg a veszélyektől és a nehézségektől sem. Sőt, amikor az életét nyíltan fenyegető veszély miatt püspöke át akarta helyezni egy másik plébániára, ő akkor is bátorságról tett tanúságot.
Bizonyára eszébe jutottak Jézus szavai: Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik a testet ugyan megölik, de aztán semmi többet nem tehetnek (Lk 12,4). Ő nem félt a haláltól, amikor Isten ügyének ellenségei már az ő életére törtek előbb fenyegetések, majd pedig merényletkísérlet által.
Kedves Fiatalok! Hála Istennek, ti nem olyan korban éltek, ahol a hit megvallása miatt halálveszély fenyegetne benneteket. Tegyétek fel magatoknak a kérdést: Én milyen áldozat vállalására vagyok kész Isten országáért? Egyáltalán, hitemért milyen áldozatot hozok? Nem kétséges, ezeket a kérdéseket csak egy hívő fiatal teszi fel magának. De ha hiszünk, tegyük fel a kérdést, mert Egyházunknak ma éppen az az egyik gyengesége, hogy kevesen vannak, akik készek hitük megvallására, különösen pedig a hit szerinti életre. Bármilyen hivatás ban lehet Isten ügyét szolgálni, de nem kétséges, hogy papként és szerzetesként egy egészen sajátos elkötelezettségre nyílik lehetőség. Biztos vagyok benne, Isten ma is hív fiatalokat ilyen szolgálatra az Egyházban. Sokkal többet, mint ahányan végül is elfogadják a hívást. Vajon Te nem közülük való vagy? Biztosan gondolkodtál már saját hivatásod felől, s biztosan azt is mérlegelted már, hogyan tudnád leginkább Isten ügyét szolgálni? Brenner János atya egy lehetséges példát mutat neked is, egészen a hősies krisztuskövetésig.
Főtisztelendő Paptestvérek! A papszentelés szertartásában a leboruláskor egészen átadtuk magunkat Isten szolgálatára: testestül-lelkestül. Gondoljunk erre gyakran, hogy naponta, egyre tökéletesebb formában meg tudjuk valósítani ezt az önátadást. Így fogjuk tudni elkerülni, hogy ne önmagunkat keressük, hanem mindenekelőtt Isten országát. Brenner János atya példája álljon előttünk, aki Szent Pállal vallotta: Az Istent szeretőknek minden a javukra válik (Róm 8,28). Ne féljünk, ne féltsük magunkat az áldozatoktól. Hiszen éppen ez adja meg szolgálatunk örömét és nagyszerűségét: egészen Istent szolgálhatom életem minden pillanatában! Lukács evangélista őrizte meg nekünk Jézus szavait: Amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük (Lk 17,10). Ha ezen szolgálat jegyében végezzük napi munkánkat, akkor biztosan folyton érezni fogjuk a késztetést arra, hogy még az eddigieknél is többet kell tennünk az Úrért! Egészen égni, egészen elégni – füst nélkül –, mint a gyertya.
Dr. Veres András – Megjelent az Emberhalász magazin 2013. december