Emlékezés Brenner Jánosra - Szentgotthárdi látogatások I. rész
Tapasztalatom szerint az életben vannak olyan találkozások, amik végigkísérnek bennünket az évek folyamán. A találkozásban vannak emberek és helyek. Szentgotthárd-Rábakethely az a hely, ahova évenként többször visszatérek. A helyhez kapcsolódó személy Dr. Kozma Ferenc plébános volt, akinek ismertségéből sok ismerős és barát származott. Az alkalom: Kovács Sándor püspök úr dispoziciója, amelyben testvéremet Rábakethelyre küldte. A küldetés rövid volt, de a kötődés annál szorosabb. Brenner Jánosra való emlékezésemben a kezdeti szentgotthárdi találkozásokat szeretném felidézni.
1956 júliusában jártam a rábakethelyi plébánián életemben először. Akkor ismerkedtem meg Dr. Kozma Ferenccel, János testvérem plébánosával. Mi tagadás, először láttam egy falusi plébánia működését. Zsebemben egy határsávba való belépővel. Büszkén jöttem-mentem a titokzatos tiltott zónában. A plébánián találkoztam fiatalokkal, gyerekekkel, akik mindennapos látogatók voltak a nyáron a káplánszobában. Minden filiában meglátogattunk egy-két családot. János motoron vitt körül. A léptennyomon felállított határőr posztoknál azt tapasztaltam, hogy jól ismerik a kethelyi káplánt, barátságos volt a légkör. Ekkor még csak szubdiakónus voltam, a szerpapi rendet ősszel kaptam meg. A püspöki kápolnában volt szentelésem, mivel az évfolyam szentelésekor nem volt meg a megkövetelt korom. János buzgón fényképezett a szentelésen. Karácsony után is találkoztunk Szombathelyen a szüleimnél.
1957 júliusában egy sürgető levelet írt. Papszentelés után voltam. A főnökét kellett volna helyettesítenem. Egy levelezőlapon buzdított, legyek erőszakos. Mindenképpen szüksége van a segítségemre, mert egyedül nem képes a sok falut ellátni. Határsávért folyamodtam. Kovács Sándor megyéspüspök úr kiállította az igazolást, hogy lelkipásztori kisegítésre megyek, vállalja értem a felelősséget. Rossz érzésekkel léptem be a Király utcai ÁVÓ kapuján, ahol az őr kikérdezett, majd felszólt az illetékes, egyházi ügyeket intéző ávósnak. Az gorombán kioktatott, a püspök írását lekicsinyelte, majd kijelentette, én oda – a határsávba – nem fogom betenni a lábamat.
Nem is tehettem be. Csak a gyilkosság után. Akkor telefonon a rendőrségre citáltak, s pár perc alatt kezemben volt a szürke kártya, az engedély. Bátyámmal együtt mentünk. (Abban az időben a hatóságok szűkösen bántak a tintával. Felülről, telefonon küldték az utasítást és a parancsot. Ha valaki nem engedelmeskedett, vitték. Azt azonban megkövetelték, hogy mindenért írásban folyamodjunk.) Késő délután értünk a szentgotthárdi rendőrségre. A nyomozás lázas semmittevésével találtuk szembe magunkat. Egyáltalán nem voltak tekintettel a testvérek lelki állapotára. Ugyanúgy várakoztattak, mint a többieket. Amikor Tóth százados a folyosóra lépett, eléje álltam és közöltem vele, ha nem mondják meg, mit akarnak, faképnél hagyjuk őket. Bátyám tisztelettel csodálta fellépésemet.
Hatott a dolog. Teljesen értelmetlen kérdéseket tettek fel, az adatgyűjtésnek köze sem volt a gyilkossághoz. Közölték, hogy egy kalapot találtak a helyszínen, amit egy üvegbúra alatt mutogattak. Egy leszakadt gombot emlegettek és hajszálakat. – Az iskolában hallottam egy tanárról, akinek rosszalkodtak az óráján. Fogalma sem volt, hogy ki, de a hátsó padok felé közeledve kijelentette: már nyomában vagyunk a pimasznak. – Ők is ezt tették, vagy tudták már!?