A magyar Tarzíciusz - Brenner János lelkiségéről – 2. rész
Brenner János Szentgotthárdra érkezésének 70. évfordulójához kapcsolódva felidézzük Brenner János életét és személyiségét. Brenner János lelkiségéről Császár István osztotta meg gondolatait. Már a szerzetesi hivatás felismerésének kezdetén őszinte elhivatottságot érzett az életszentségre, Isten akaratának elszánt, áldozatkész követésére. Ezt így fejezte ki naplójában: „Szívem legmélyebb hálájával és szeretetével köszönöm meg Neked, Istenem, azt a nagy-nagy kegyelmet, hogy szolgálatodra rendeltél. Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz, hogy szent lehessek, mert én egyszerre mindent és egészen, fenntartás nélkül akarok Neked adni.”
Legfőbb vágya volt, hogy szent lehessen. Mária hálaénekéről, a Magnificatról elmélkedve is ezt jegyzi le, mint novícius: „Ó micsoda ujjongás és Isten-dicséret! Soha senki nem tudott még ennyire ujjongani. Ó Szűzanyám vezess el ehhez a lelkülethez, vezess el rövid időn belül az életszentség magaslatára, hiszen most annyira szükség van rá.” Ma is nagyon időszerű ez a kérés. Tudta, hogy a világot, s benne népünket, nem a szenteskedők, hanem a szentek tudják megváltoztatni.
Brenner János élete tiszta volt, ez sugárzott a tekintetéből is. A boldoggá avatási eljárás során a tanúk szinte kivétel nélkül mind megemlítették tiszta tekintetét, sugárzó, mosolygó arcát. „Emlékeimben úgy él, mint egy mindig mosolygó, kiegyensúlyozott, boldog gyermek. – János csupa mosoly, csupa derű, csupa jó szándék. A tekintete, a belőle áradó szeretet ki nem mosható belőlünk. A tekintete mindig felfelé húz, valamiképpen előttünk és fölöttünk volt. – Az a vidámság, az a nyugodt, boldog mosoly, ami mindig az arcán volt, nagyon él emlékeimben. – Valami sugárzott belőle. – Ami a legjellemzőbb: tekintetében mindig lehetett látni, hogy tiszta lelkiismerettel él.”
Vidám ember volt, de mint lelki írásaiból kitűnik, többször foglalkozott a halállal. Valamit érzett, mielőtt meggyilkolták. Tudott a személye ellen kitervelt vádakról, tudta, hogy figyelik és bosszút forralnak ellene. Mindezek ellenére nem futamodott meg a reá leselkedő veszedelmektől. Püspöke aggodalmaskodására azt felelte: „...nem félek semmitől, szívesen vállalok minden áldozatot.” Naplójába pedig ezt írta: „Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.” Ki tudja, amikor ezt a mondatot leírta, talán már igenlő választ akart adni Isten kitüntető kegyelmére, amellyel őt a vértanúság pálmájának elfogadására meghívta.
„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm 8,28) János paptestvérünk újmisés jelmondata rövid papi életének vezérgondolata volt. Ezzel a lelkülettel élt és halt Krisztusért és a rábízottakért. Rövid, de Istent szerető élete alatt minden a javára vált, még (vagy legfőképpen) a halál is, hiszen az ő vére is a kereszténység magvetése. Jó pásztor volt. „A jó pásztor életét adja juhaiért.” (Jn 10,11) János atya ezt tette: életét adta egy nem létező betegért, életét adta a hivatásáért, Krisztusért. Hős volt, mert a célért képes volt minden áldozatra. Nem félt a fenyegetéstől, nem félt az üldözéstől. Brenner János szembeszállt a hitetlenséggel, és a hit megvallásának vértanúja lett.
Több vádat is felhoztak ellene a nyomozás során (szerelmi ügy, embercsempészet...), keresve a gyilkosság okát, amit rábizonyíthatnak, de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. A nyomozás végén valaki megjegyezte: „Lefolytatták Brenner János szentté avatási perét!” Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Isten ügyét hűségesen szolgáló, tisztalelkű, becsületes pap volt ő. Nem embercsempész, hanem emberhalász!
Írta: Császár István