Brenner Jánosra emlékezem - Gyürki László atya visszaemlékezése 1. rész
Brenner János Szentgotthárdra érkezésének 70. évfordulójához kapcsolódva felidézzük Brenner János életét és személyiségét. Emberhalász magazinunkban dr. Gyürki László pápai prelátus is megosztotta emlékeit János atyával kapcsolatban.
A XX. század a keresztény vértanúk százada mondta egyik előadásában Andrea Riccardi, a San Egidio közösség alapítója. Idézte Isten Szolgája, II. János Pál szavait: „Papi hivatásom nemzedékem annyi tagja nagy szenvedésének idején született.” A pápa személyes tapasztalatai alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy a vértanúság a keresztény-séggel együtt járó valóság. Ezért felhívással fordult a helyi egyházakhoz: „ne hagyják feledésbe merülni mindazok emlékezetét, akik vértanúságot szenvedtek, hanem gyűjtsék össze a szükséges dokumentációt.” Nem szabad engedni, hogy tanúságtételük homályba vesszen az Egyházban.
Meghatódva idézem fel én is vértanú paptestvéremmel kapcsolatos emlékeimet. Egy évig együtt tanultam vele és testvéreivel a győri szemináriumban: László ötödéves, János harmadéves, József pedig velem együtt elsőéves volt. 1957. november 11-én kerültem Kisunyomba káplánnak. János alig egy hónap múlva vértanú lett. E rövid idő között látogatott szüleihez Rábakethelyről Szombathelyre Csepel motorkerékpárjával. Nagy öröm volt számomra, hogy megállt Kisunyomban, bejött a plébániára, érdeklődött felőlem. Mint újmisésnek nagyon jól esett ez a látogatás. Szent István vértanú ünnepén, karácsony másnapján szóltam vértanúságáról a híveknek, akik megdöbbenve hallgatták, hogy már nincs közöttünk.
1962. szeptember 20-án kerültem Rábakethelyre. Utódja lettem, az ő szobájában laktam. Őriztem azt a bőröndöt, amelyben János véres karingje és a betegellátó burza volt. A Rábakethelytől Zsidáig vezető utat többször megjártam, amikor Zsidára jöttem misézni. Elevenen él bennem az is, hogy a hívek milyen szeretettel őrizték emlékét. Meghatódva elevenítették föl a vele kapcsolatos eseményeket: „engem is ő tanított, kisfiamat ő keresztelte, neki is ilyen motorja volt, mint nekem...” Lehetne tovább sorolni ezeket.
Egy alkalommal (amikor Olaszfán voltam plébános) Kozma esperes urat hoztam el Oszkóból Zsidára egy német pap barátjával együtt. Megdöbbentő volt, ahogy mutatta neki kedves káplánja vértanúsága helyét. Rövid kethelyi szolgálatom alatt is éreztem, hogy János sokkal többet tett halálával, mint amit mi tehetünk hosszú éveken munkánkkal.
Folytatjuk.
Megjelent az Emberhalász magazin 2009/12. számában