Emlékezés Brenner Jánosra - Brenner László visszaemlékezése 1. rész
Brenner János Szentgotthárdra érkezésének 70. évfordulójához kapcsolódva felidézzük Brenner János életét és személyiségét. Brenner László atya visszaemlékezését olvashatják öccséről.
A gyermekszobában feküdtünk este, de már nem voltunk gyerekek. Az ágyban még erről-arról elbeszélgettünk. Egyszer azt kérdeztem tőle: "Nincs neked is kedved pappá lenni, Jancsi?" (mi itthon csak annak hívtuk, sose Jánosnak) Gyorsan készen volt a válasszal: "Hogyne! Nem lehet mindenkiből pap."
Már Zircen voltam, amikor egyszer egyik levelében így írt: "Meggondoltam magam, én is pap leszek!" Halála előtt az utolsó nyáron többször találkoztunk. Akkor még nem voltak divatban az autók. Én kerékpárral mentem le Szentgotthárdra. Benn foglalatoskodott a szobában, én minden zaj nélkül a nyitott ablak előtt termettem. Amikor meglátott, utánozhatatlan kedvességgel felkiáltott: "Lacikám!"
Halála után majd egy nap telt el, hogy megtudtam. A győri székesegyházban voltam káplán. Este bejött szobámba Spirituális urunk, és így szólt: "Legyen erős, mert János súlyos balesetet szenvedett." A János név nálunk Jancsinak hangzott, s ezért az első pillanatban másra gondoltam. De már jött a pontos meghatározás! Életveszélyben van? Talán már meg is halt? Megrettenve kérdeztem: "Meghalt?" Spirituálisunk bólintott és mondta: "Meghalt!" Hogyan? Miben? Miért? Erre ő sem tudott választ adni.
A szemináriumi tanárok összefogtak, s azonnal hazaküldtek. A karácsonyi ünnepekben majd helyettesítjük, ráér az ünnepek után megjönni. Életem egyik legsötétebb éjszakája volt. A vonaton az akkor szokásos igazoltatások természetesen nem maradtak el. Az igazoltató katona már tudott a dologról, de nem tudta, hogy mi történt.
Hajnalban toppantam be szüleimhez. Édesapám fogadott. Első kérdésem az volt: "Valami ostoba baleset?" Nem - felelte. - Meggyilkolták. Őszintén megvallom, mintha egy kisebb kő esett volna le szívemről. Ha egyszer már meg kellett halnia, sokkal vigasztalóbb Istenért meghalni, mint a motorozásért. Szüleim fájdalma kimondhatatlan volt. Édesanyám többször is elmondta: "Istenem, miért kellett ennek így lennie? Eddig olyan boldogok voltunk, s most ránk szakadt ez a nagy fájdalom." Egész életemre megtanultam, hogy a szenvedésről lehet szépen beszélni, de ereje csak a megélt szenvedésnek van. A temetés gyorsan történt. Talán igenis gyorsan. Nem felejtem el arcának kifejezését. Valami keserű mosoly volt rajta. Nem hiszem, hogy létezne olyan művész, aki egyszerre ábrázolni tudná a halálnak és a másvilágnak ezt a festményét.
Folytatjuk.
Megjelent az Emberhalász 2010/2. számában