Brenner János életrajza - A káplán 2. rész
Brenner János Szentgotthárdra érkezésének 70. évfordulójához kapcsolódva felidézzük Brenner János életét és személyiségét. Soós Viktor Attila János atya kápláni éveiről osztotta meg gondolatait.
Az "50-es években a Párt, mind helyi - járási és megyei szinten - mind országosan is nagyon odafigyelt a hitoktatásra történő beíratásra és az abban résztvevő személyekre és családjukra. Azon emberek esetében, akik bizonyos pozíciót betöltöttek, hátrányt jelentett, ha gyermeke hittanra jár. Máriaújfaluban híre ment, hogy az iskolaigazgató gyermekei hittanra járnak, felesége pedig egy volt apácával van jó baráti kapcsolatban. Ezért a gyermekek többet nem mehettek hitoktatásra. Az aggódó szülőket Brenner atya azzal bátorította, hogy majd megoldja ezt a helyzetet. Ettől kezdve Brenner János úgy tartotta a hittanórát az iskolában, hogy a tanterem középső ablakát kinyitotta, és ott állva magyarázta a hitigazságokat a teremben lévőknek miközben az igazgató gyermekei, akiknek az idő alatt kint kellett lenniük az udvaron, az ablak alá álltak és ott hallgatták a tanítást. Így ők is részesültek hitoktatásban.
Az Állami Egyházügyi Hivatal megyei megbízottja - Prazsák Mihály - Kovács Sándor megyéspüspökkel el akarta helyeztetni az ifjú papot. Miután ezt Kovács Sándor tudomására hozta Brenner Jánosnak, megkérdezte tőle, hogy mi a szándéka. Ő röviden ennyit válaszolt: "Nem félek, szívesen maradok". A püspök kiállt a káplán mellett és úgy döntött, hogy továbbra is Rábakethelyen marad. Az állami egyházügyi megbízott erre ezt felelte: "Jó, akkor lássák a következményeit!"
János atya eleinte kerékpárral, majd később egy Csepel motorkerékpárral látta el kápláni feladatait. Abban az időben nem volt könnyű motorkerékpárhoz jutni, főleg egy papnak, hiszen névre szólóan utalták ki, mint később a személyautókat is. Brenner János egy ilyen kiutalást vásárolt meg az egyik falubeli férfitől, és így sikerült a járműre szert tennie. Az állami szerveknek nem tetszett, hogy az akkor még ritkaságnak számító motorkerékpárt pont egy fiatal pap használja. Ezért egy késő őszi estén, amikor hazafelé tartott Farkasfáról, az erdőből ismeretlen személyek fahasábokat hajigáltak eléje, de ő ügyes manőverezéssel ezeket kikerülte. Hazatérése után ezt mondta a plébánián: "Na kievickéltem. Nem volt szerencséjük!"- és jót derült rajtuk.
A hívek elmondása alapján tudjuk azt, hogy János atya megragadóan prédikált. Áttanulmányozva prédikációit - amiket rendszeresen leírt -, megállapítható, hogy minden szentbeszédére alaposan felkészült, nem prédikált sokat, de tartalmasan, lényegre törően beszélt. Kiváló gyóntató és lelkiatya volt.
Utolsó szentmiséjét 1957. december 14-én, szombaton mutatta be Máriaújfaluban a Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére szentelt kápolnában. Ahogy mindig, úgy az 1957. december 15-i advent 3. vasárnapjára szóló prédikációt is előre megírta. Azon a vasárnapon Rábakethelyen és Zsidán készült misézni. Prédikációjának témája ezen a vasárnapon "Az önismeret" lett volna. János atya tisztában volt azzal, hogy a papi hivatás gyakorlása ebben az időben még embert próbálóbb feladat, mint amikor a szerzetesrendeket szétverték. Lelki naplójának az alábbi gondolata is erre utal: "Uram, Te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle." Ki tudja, amikor ezt a mondatot leírta, talán már igenlő választ akart adni Isten kitüntető kegyelmére, amelylyel őt a vértanúság pálmájának elfogadására meghívta.
Megjelent az Emberhalász magazin 2010. 2. számában.