Az önismeretről - Boldog Brenner János atya szentbeszéde Advent 3. vasárnapján
Boldog Brenner János atya szentbeszéde 1957. december 15-én Kethely, Zsidán.
Krisztusban kedves Testvéreim!
Ma már mindenre kiterjed az ember kutató vizsgálódása. Kutatja a csillagvilágok roppant törvényszerűségeit, a földünknél milliószor nagyobb csillagokon, bár évmilliók kellenének, hogy roppant távolságukat bejárjuk, mégis megfigyeléseket végeznek rajtuk. És a Galaktikák útját is megfigyeli az ember, hogy földi életünkre fontos tudnivalókat szerezzen általuk.
Tekintete a parányok világában is kutat. Még a csöpp atomokat is részeire bontja, és megtalálja a halált okozó láthatatlan baktériumokat is. Csak önmagába nem szívesen tekint az ember. Pedig a régi görög bölcsek már az önismeretet tartják a legfőbb tudománynak. Szent Bernát pedig azt mondja: mi haszna, ha minden földi titkot ismersz, de magadat nem ismered? Önismeret nélkül senki nem üdvözül.
1. A helyes önismeret nehéz dolog. Mert bár nevetve nézi az ember a más hátán a terhet, vagy más arcán a szeplőt, de a tükörben annál kevésbé nézi szívesen a saját szeplőjét, fogyatékosságát. Vegyük pl. a hazugságot. Az, aki hazudik, ezer okot talál magában annak igazolására, hogy felebarátját félrevezette. Az pedig, akinek hazudott, megbotránkozva, mint legnagyobb bűnt emlegeti, hogy neki hazudott. Egy plébánosról beszélik, hogy a falu közismerten legpletykásabb asszonyát ezen igazságról így oktatta ki. Ez az asszony nem akart húsvétkor meggyónni, mondván, hogy neki nincs bűne. A plébános vasárnap litánia után kihirdette, hogy mindenki maradjon a templomban. Hozatott egy legénnyel létrát, felment rá, leemelte a Szent Antal-szobrot az állványról, és megkérte szépen ezt a Manci nénit, hogy legyen szíves a szobor mögött levő pókhálókat letörölni. Az emberek morgolódtak, hogy ehhez minek kellenek ők a templomban, hétköznap is meg lehet tenni. Manci néni szépen felállt Szent Antal helyére, a plébános pedig gyorsan elvette a létrát és elkiáltotta magát: emberek, híveim, ide nézzetek, itt egy élő szent, akinek nincsenek bűnei. Na, az emberek aztán elmondták Manci néni bűneit a tojáslopkodástól kezdve a rágalomig. A plébános meg csak ennyit mondott a vérpiros Manci néninek, iparkodjék helyesen ismerni magát.
2. Szemléljük, kik vagyunk, hogy helyes önismeretre jussunk. Hibákkal és bűnökkel terhelt emberek. Tele vagyunk testi-lelki fogyatékosságokkal. Az egyik sánta, a másik béna, a harmadik vak stb. Vannak lelki nyomorultak is, akik beteges lélekkel, gyenge elmével születnek e világra. Mindezek hibák, melyekért az illető nem bűnhődik, ezek inkább sokszor mai büntetések. Aztán ott az a sok bűn, amely már a magunk sok gonosz cselekedete, ezért jár büntetés. Dávid próféta szavai szerint bűnökben fogantatik az ember, és még az egynapos csecsemő sem bűntelen. Hiába öltözteted a ganéjt bársony ruhába, az csak ganéj marad. És hiába fested a piszkot a legszebb pirossal, az bizony csak piszok marad. Épp így, hiába festi és öltözteti az ember a testi-lelki fogyatékosságait, azok csak gyarlóságok maradnak.
3. Sőt minden cselekedetünkben erőtlenek vagyunk, Isten segítsége nélkül semmit sem tehetünk, mint ahogy a fúró nem fúr, ha az ember nem mozgatja. Minden cselekedetünket együtt cselekszi velünk az Isten. De nem szabad azt gondolnunk, hogy a bűnökben is közreműködik. Mert nem a cselekvés a bűn, hanem a bűnös akarat, mely Isten törvényét hágja át. Hiszen egyformán öl, aki önvédelemből teszi, és aki gyilkos. Az eszét vesztett fiú ugyanúgy veri arcul az apját, mint az istentelen; az éhhalál elől menekülő ember csakúgy elviszi a másét, mint aki lop; a jámbor házas ugyanúgy él feleségével, mint a fajtalan, és mégis, az egyik bűnös, a másik egészen bűntelen. A külső cselekedet magában nem bűn, erre segíti az Isten az embert, a bűn az emberben van, aki Isten törvénye ellen használja.
4. Vizsgáld végül, mivé leszel. Mit ér a nagy hűhó, mit a nagy rang, pénz, vagyon, hatalom. A halál ráteszi egyszer kezét bankóidra, arcodról letörli a szépség minden vonását, kiüti kezedből a hatalom pálcáját és lezárja szemed. A halálban valósul meg igazán az emberi egyenlőség. Ott nem számít király volt-e, koldus volt-e, tudós volt-e, tanulatlan, föld gyermeke maradt-e. A halál mindent eltöröl. Minden hulla egyformán mozdulatlan, szótlan és egyaránt jár mindegyik felett egykedvűen a késő utókor. Isten elé csak a cselekedeteink kísérnek minket. Úgy van ez, mint a sokféle fa. Mindegyik jó valamire. A hársfa faragásra, a tölgy bútornak, a fenyő épületfának, az akác tüzelőnek, de mi a különbség köztük, ha elégnek? Egyformán hamu lesz valamennyi.
Mindezeknek az igazságoknak a megfontolása nem gőgre és nagyravágyásra serkent, hanem Isten előtti alázatra. Az isteni Kisded is ilyen alázatosan jött el karácsony titokteli éjjelén. Az Ő követésére tanít adventi önismeretünk. Saját nyomorúságunkat mélyen átérezve borulunk le a közeledő Kisded elé azzal az alázatos kéréssel, hogy amint a mai evangéliumban Keresztelő Jánost megdicsérte, úgy dicsérje meg helyes önismeretből fakadó igaz alázatunkat a mennyei Atya előtt.
Ámen.