Brenner János életrajza - A káplán 3. rész
Boldog Brenner János atya Szentgotthárdra kinevezésének évfordulóján Soós Viktor Attila írásával idézzük fel kápláni éveit. Megjelent az Emberhalász magazin 2010/2. számában.
Brenner János újmisés papként 1955. augusztus 17-én kapta meg püspökétől – Kovács Sándortól – az első és egyben utolsó dispozícióját, amelyben Rábakethelyre küldte káplánnak. Itt 1945-től Kozma Ferenc volt a plébános, aki korábban párizsi magyar lelkész, illetve a szombathelyi szeminárium spirituálisa volt. Rábakethely Szentgotthárd második kerülete, közvetlenül a magyar-osztrák határ mellett található. A plébániához négy fília tartozott: Magyarlak, Máriaújfalu, Zsida és Farkasfa.
A főpásztor a következőkre hívta fel az ifjú pap figyelmét: „Különösen lelkedre kötöm, hogy jó példával igyekezzél a hívek lelki épülésére szolgálni. Plébánosod iránt légy tisztelettel és bizalommal. Mint munkatársa végezd a lelkipásztori teendőket, amiként azt az egyházi Törvénykönyvünk és az S.D. előírja. Őrizd meg élő hitedet, és igyekezzél azt gyakorlati érzéssel párosítani. Minden munkád önmagadat is szentelje meg.” Ez a személyre szabott dispozíció útmutatás volt a fiatal papnak, és ahogy egész életében, úgy két és fél éves káplánsága alatt is az életszentségre törekedett, komoly lelki életet élt és a hívek lelki gondozását is ezzel a lelkülettel végezte.
Kozma Ferenc plébános mély lelkiségű és egyben tudós beállítottságú lelkipásztor volt. Kiterjedt francia műveltsége is hasznos volt az újmisés káplán számára, hiszen ő is kitűnően művelte a francia nyelvet. A fiatal káplán áldozatkész, buzgó munkája fellendítette a hitéletet. A plébános és a káplán közötti összhang kitűnő volt.
Brenner János nagy buzgósággal kezdte meg kápláni működését. A hívek hamar megszerették, megérezték benne az igazi elkötelezett, imádságos lelkületű papot, aki mindig őszinte hivatástudattal élt és teljesítette feladatát. A kommunista hatalom rossz szemmel nézte, hogyha egy pap a fiatalokkal foglalkozik. János atyának is ez volt az egyik „bűne”. Hittanosai, ministránsai elmondták, hogy milyen aktív munkát végzett körükben, nemcsak hittanórát tartott számukra, hanem játszott és sportolt is velük. A játékot és a sportot – mint minden mást – szívvel-lélekkel végezte. Nemcsak a lelkipásztori feladataira, hanem az összes tennivalójára lelkiismeretesen készült, mindig pontos volt, sohasem késett. János atya minden áldozatra készen állt a hívekért. Különösen rajongott a gyermekekért és az ifjúságért. Tisztelte, szerette az embereket, nem volt személyválogató. Mindenkihez volt egy jó szava: a szolgálatot teljesítő katonához éppúgy, mint a tanítóhoz, de még az egyszerű cigányhoz is. Szinte nem tudott ember mellett úgy elmenni, hogy meg ne állt volna egy kicsit, ne kérdezte volna meg, hogy hogy van, egy-két szót ne váltott volna vele, mindegy volt, hogy ki az illető.
Brenner János soha nem politizált, sem a prédikációiban, sem a hétköznapok során. Azonban érdekes képet mutat, hogyan vélekedett az 1956-os forradalom és szabadságharc történéseiről. A forradalom idején a szentgotthárdi és a környékbeli emberek lelkesen mentek át Ausztriába a megnyitott határon. Egy nap Brenner atya is átbiciklizett, körül nézett, és ezt mondta az embereknek: „Korai még az öröm.”
Az '50-es években a Párt, mind helyi – járási és megyei szinten – mind országosan is nagyon odafigyelt a hitoktatásra történő beíratásra és az abban résztvevő személyekre és családjukra. Azon emberek esetében, akik bizonyos pozíciót betöltöttek, hátrányt jelentett, ha gyermeke hittanra jár. Máriaújfaluban híre ment, hogy az iskolaigazgató gyermekei hittanra járnak, felesége pedig egy volt apácával van jó baráti kapcsolatban. Ezért a gyermekek többet nem mehettek hitoktatásra. Az aggódó szülőket Brenner atya azzal bátorította, hogy majd megoldja ezt a helyzetet. Ettől kezdve Brenner János úgy tartotta a hittanórát az iskolában, hogy a tanterem középső ablakát kinyitotta, és ott állva magyarázta a hitigazságokat a teremben lévőknek miközben az igazgató gyermekei, akiknek az idő alatt kint kellett lenniük az udvaron, az ablak alá álltak és ott hallgatták a tanítást. Így ők is részesültek hitoktatásban.
Az Állami Egyházügyi Hivatal megyei megbízottja– Prazsák Mihály – Kovács Sándor megyéspüspökkel el akarta helyeztetni az ifjú papot. Miután ezt Kovács Sándor tudomására hozta Brenner Jánosnak, megkérdezte tőle, hogy mi a szándéka. Ő röviden ennyit válaszolt: „Nem félek, szívesen maradok”. A püspök kiállt a káplán mellett és úgy döntött, hogy továbbra is Rábakethelyen marad. Az állami egyházügyi megbízott erre ezt felelte: „Jó, akkor lássák a következményeit!”
János atya eleinte kerékpárral, majd később egy Csepel motorkerékpárral látta el kápláni feladatait. Abban az időben nem volt könnyű motorkerékpárhoz jutni, főleg egy papnak, hiszen névre szólóan utalták ki, mint később a személyautókat is. Brenner János egy ilyen kiutalást vásárolt meg az egyik falubeli férfitől, és így sikerült a járműre szert tennie. Az állami szerveknek nem tetszett, hogy az akkor még ritkaságnak számító motorkerékpárt pont egy fiatal pap használja. Ezért egy késő őszi estén, amikor hazafelé tartott Farkasfáról, az erdőből ismeretlen személyek fahasábokat hajigáltak eléje, de ő ügyes manőverezéssel ezeket kikerülte. Hazatérése után ezt mondta a plébánián: „Na kievickéltem. Nem volt szerencséjük!”– és jót derült rajtuk.
A hívek elmondása alapján tudjuk azt, hogy János atya megragadóan prédikált. Áttanulmányozva prédikációit – amiket rendszeresen leírt –, megállapítható, hogy minden szentbeszédére alaposan felkészült, nem prédikált sokat, de tartalmasan, lényegre törően beszélt. Kiváló gyóntató és lelkiatya volt. Utolsó szentmiséjét 1957. december 14-én, szombaton mutatta be Máriaújfaluban a Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére szentelt kápolnában. Ahogy mindig, úgy az 1957. december 15-i advent 3. vasárnapjára szóló prédikációt is előre megírta. Azon a vasárnapon Rábakethelyen és Zsidán készült misézni. Prédikációjának témája ezen a vasárnapon „Az önismeret” lett volna.
János atya tisztában volt azzal, hogy a papi hivatás gyakorlása ebben az időben még embert próbálóbb feladat, mint amikor a szerzetesrendeket szétverték. Lelki naplójának az alábbi gondolata is erre utal: „Uram, Te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.” Ki tudja, amikor ezt a mondatot leírta, talán már igenlő választ akart adni Isten kitüntető kegyelmére, amelylyel őt a vértanúság pálmájának elfogadására meghívta.
Megjelent az Emberhalász magazin 2010/2. számában.