Boldog Brenner János atya élete - Karácsonyok a Brenner családban
Boldog Brenner János atya szentgotthárdi kinevezésének évfordulóján felidézzük János atya életét, személyiségét. A karácsonyi ünnepekről Brenner József atya írását olvashatják amely az Emberhalász magazinban jelenet meg.
Miért olyan bensőséges ünnep a karácsony? Bizonyára azért, mert az egész család közös ünnepe. Középpontjában a betlehem áll a Szent Családdal. Jézus nélkül ez az ünnep csak hideg fények futkosása és villogása. Csak a belső tartalom adhat értelmet a külsőségeknek.
Gyermekkoromban a karácsonyfa nálunk mindig a plafonig ért. Sohasem gondolkoztam azon, hogy honnan és hogyan kerülhetett be a szobába. Karácsony előtt pár nappal szüleim ünnepélyesen lezártak egy szobát, hogy a Kisjézust senki se zavarhassa. László testvérem vezetésével lehasaltunk az ajtó előtt s alul, a résen szimatoltuk a fenyőfa illatát. Nem volt messze a szenteste.
A bezárt szoba lehetővé tette, hogy délután a család együtt legyen. Szüleimnek nem kis erőfeszítésébe került, hogy türelmetlenségünket megfékezzék. Ez az adventi várakozás nem volt könnyű.
Aztán édesapánk hirtelen kiment– mindnyájan azt gondoltuk, hogy a mosdóba –, s milyen véletlen, hogy éppen akkor szólalt meg a szomszéd szobában a vékonyan csilingelő csengő. Mi már ugrásra készen álltunk, de édesanyánk visszatartott bennünket. Sok játékot kaptunk, amelyekkel mindhárman elfoglalhattuk magunkat. Édesapám úgy gondolta, ha szeretünk itthon lenni, nem fogunk csavarogni. Ezt jól is gondolta, s nyilván azt is tudta, hogy a gyerekek nem maradnak mindig kicsik. A Brenner család karácsonyfája 1956-ban „Meg kell várni apátokat!”– mondta. S ő jött is hamar, és kinyitotta az ajtót. Meghatódva léptünk be. A fán apró gyertyák égtek, alatta pedig megtaláltuk a szépen becsomagolt ajándékokat, amelyekre nyomtatott, gyöngybetűkkel írták rá neveinket. Ezt édesapánk a műszaki rajzban tanulta. Mi csak álltunk, s csak azután nyitogattuk az ajándékok csomagolását, hogy elmondtuk az imádságot és énekeltünk. Az ének az öröm legigazibb kifejezése. Aztán késő estig játszhattunk, csak reggel kerekedett fel az egész család misére.
Sok játékot kaptunk, amelyekkel mindhárman elfoglalhattuk magunkat. Édesapám úgy gondolta, ha szeretünk itthon lenni, nem fogunk csavarogni. Ezt jól is gondolta, s nyilván azt is tudta, hogy a gyerekek nem maradnak mindig kicsik.
Sokan kérdezhetnék, hogy voltak-e emlékezetes karácsonyaink? Igen, voltak. Többek között 1943ban, a háború alatt, amikor egyik nap a földön térdelve játszottunk, miközben a rádióban a fronton harcoló és éhező katonákról beszéltek. Sokan rádión üzentek haza szeretteiknek. Amikor pedig a szentmisére mentünk, a forgalmas helyeken ládákat láttunk, amelyekben meleg ruhákat gyűjtöttek a katonáknak. Akkor értettük meg igazán, mi is a krisztusi békesség. Gyermekként szembesültünk azzal, hogy sok család apa nélkül ünnepel, a katonák pedig idegen földön nélkülöznek. Mi csak később ismertük meg a háború igazi arcát. 1944-ben a front elől Szombathelyre jöttünk a rokonokhoz. Az utolsó pillanatban küldtek értünk egy katonai teherautót. A Mecsek teteje már havas volt, megakadtunk a hóban, miközben az orosz csapatok már bevonultak Pécsre. Szombathelyen megtapasztaltuk, hogy mit jelent a bombatámadás. Ezen a karácsonyon tudtam meg, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat. Édesanyám a sógornőjével beszélte meg, hogy a háború miatt milyen nehéz ajándékokat venni. Testvéreim tapintatosan hallgattak a titokról. Csak jóval később tudtam meg, hogy ezt megbeszélték szüleinkkel.
1945-ben véget ért a háború. Romlott a pénz, gyakorlatilag nem is volt. Az egyik nap kapott pénzért másnap már semmit sem lehetett vásárolni.
Ez volt életünk legszegényebb karácsonya, de egyáltalán nem volt boldogtalan. Karácsony előtt egy nappal János egy utcán talált fenyőággal érkezett haza. Úgy gondolta, hogy feldíszítjük és az lesz a karácsonyfánk. Kockacukrokat vágtunk négyfelé és színes selyempapírba csomagoltuk őket. Úgy néztek ki, mint az igazi szaloncukrok. Ez alkalommal az ajándékot valóban a Kisjézustól kaptuk, hiszen a háborút épségben átvészelő családunk együtt lehetett.
1952-től szüleim már egyedül ünnepeltek. Ebben az évben mi, testvérek együtt ültünk a győri szeminárium ebédlőjében, ahol, ha nem is plafonig érő, de közel három méteres fenyőfa állt és körülbelül száz kispap vette körül. Az éjféli miséig karácsonyi dalokat énekeltünk, ami maradandó emlék számomra. Itt készültünk fel arra, hogy ezután már nem családi körben, hanem a hívek közösségében fogjuk ünnepelni Jézus születését.
1956-ban János Rábakethelyről, újmisés állomáshelyéről küldte szüleimnek a karácsonyfát, s az ünnepek után hazajött, és mint szorgalmas fényképész le is fotózott a fa előtt. Neki ez volt az utolsó földi karácsonya. Ettől kezdve édesanyám sem állított soha többé karácsonyfát. 1957. december elején János megírta, hogy egy szép fát küld a családnak, s hozzátette azt is, ha nem tetszik, írják meg, és egy még szebbet hozat.
A fa megérkezett, de napok múlva sajnos János testvérem halálhíre is. Karácsony előtt temettük el. A fát a szüleim nagy fájdalmuk miatt nem állították fel. János és karácsonyfa nélkül, egyedül töltötték az ünnepet. Miután édesapám 1960-ban meghalt, édesanyám szenteste egyedül ült a faragott kis betlehem előtt, nézte a gyertya mozgó fényét, miközben szeretett halottaira gondolt, és azt ismételte: „Két élő pap fiamnak még szüksége van rám.”
Megjelent az Emberhalász magazin 2010/12. számában.