Emlékezés a Brenner családra - Édesanyám, Wranovich Julianna
Brenner János szentgotthárdi kinevezésének évfordulóján felidézzük életét, személyiségét. A mai napon édesanyjáról, Wranovich Juliannáról osztja meg emlékeit fia, Brenner József nagyprépost. Megjelent az Emberhalász magazin 2011. áprilisi számában.
A Család Évében engedtessék meg, hogy arról is írjak, akiről eddig még oly keveset szóltunk. Az édesanyámról, akinek a család és a gyermekek alakításában olyan nagy szerepe volt. Sokat hangsúlyoztuk édesapám vallásosságát, amely meghatározó volt papi hivatásunkra. Nem kevésbé volt meghatározó a mama – ahogy őt szólítani szoktuk – istenszeretete, önfeláldozó gondoskodása, jótékonykodása. A szülők tökéletes összhangja.
Édesanyánk a Felvidéken született, akkor még Magyarországon, Trencsén-Bánban. Édesapja ügyvéd volt, aki gyakran praktizált Budapesten, Bécsben és Pozsonyban. Három nyelven beszélt, mint gyermekei is. Édesanyánk tizenkét gyermek közül a hatodik volt. Hatan érték meg a felnőtt kort, ugyanis voltak, akik csecsemő korukban haltak meg, de két gyermeket húsz év körül vesztettek el. Nagyapa különösen is kedvelte a kis Juliskát kedves természete miatt, s mert mint fiatal leány sokat segített a háztartásban, a sok testvér ellátásában. Édesanyám mesélte, amikor nagypapa megjött a bírósági tárgyalásokról, és elfelejtett gyermekeinek cukorkát venni, komoly arccal mondta: Gyerekek, egész Pesten nem kaptam cukorkát.
Édesanyám elemi iskoláit Bánban, a kisvárosban végezte, nagyrészt tót gyermekek között, de akadtak németek és németül beszélő zsidó osztálytársai is. Plébánosuk és hitoktatójuk Jozef Tiso volt, a későbbi szlovák államelnök, aki kiválóan beszélt magyarul.
Nagyapa kedvenc leányát Budapestre küldte gimnáziumba a Sacré Coeur nővérek híres iskolájába. 1919-ben a cseh katonaság bevonult a Felvidékre és megalakult Csehszlovákia. Édesanyámnak az érettségi előtt haza kellett térnie, de már idegen országba.
A testvérek nyáron gyakran Magyarországon, a legidősebb nővérüknél nyaraltak. Édesanyám ekkor ismerkedett meg leendő férjével, édesapámmal, egy családi összejövetelen. Nem sokkal később házasságot kötöttek, majd Szombathelyen telepedtek le. A nagy Brenner család hamar befogadta édesanyámat. Szüleim 1926. szeptember 23-án kötöttek házasságot a szombathelyi Székesegyházban, az akkor még egyedül létező főplébánián.
Brenner nagymama az őt körülvevő nagy család közt helyet szorított a fiatal házasoknak is. Ebben a helyzetben mindnyájan bizonyították, hogy „aki jól tud imádkozni, helyesen tud élni”. (Kempis)
A kúria parkjának végében szüleim belekezdtek a családi fészek építésébe, majd 1933-ban költöztek be két nagyobb fiúgyermekükkel, Lászlóval és Jánossal. A nagy kert ideális volt a fiúk számára. Az új otthont azonban nem sokáig élvezhette a család, mert 1940-ben édesapánkat váratlanul Pécsre helyezték idegen környezetbe, ráadásul helyzetünket a háború is nehezítette. Vasárnaponként a család a főtéren lévő belvárosi körtemplomba járt szentmisékre, amelyet török dzsámiból alakítottak vissza katolikus templommá. Már akkor szembemiséző oltár volt a közepén. Vasárnaponként ide vonult át a ciszterci gimnázium diákmisére. Csak egy úttest választotta el az iskolát a templomtól. Ekkor én még az egyházmegyei gyakorló iskola növendéke voltam. Emlékszem, gyakran vettünk rész a májusi és októberi ájtatosságokon. Édesanyám mellett ültem a padban, és a hosszú órákat imakönyvem képeinek nézegetésével színesítettem. A gyakorló iskola közös programjai a székesegyházban voltak.
Emeleti lakásunkban gyermekként nem tudtunk eleget mozogni, ezért János testvéremmel gyakran portyáztunk az udvaron. Édesanyám mindig félt, hogy roszszalkodásunkkal és hangoskodásunkkal majd zavarjuk az időseket. Hétvégenként gyakran sétáltunk a városban, vagy ha az idő engedte, a Mecsekben kirándultunk. Lakásunk mellett volt édesapám irodája, ahová szívesen ellátogattunk délutánonként. Ez alatt édesanyánk mindig otthon várta, hogy együtt hazérjünk.
1945-ben a háború után nehéz volt a megélhetés a család számára. A pengő inflációja egyre gyorsabb ütemben haladt. Édesapám kiutalt fizetésével lefutottunk a piacra, hogy valami használhatót vegyünk rajta, de mindössze egy ócska vaskésre tellett belőle. Cserekereskedelem folyt, amivel nem tudtunk lépést tartani. Gyakran jártam egy kesztyűgyáros családhoz, akiknek a fia osztálytársam volt, László testvéremet pedig a ciszterci atyák fogadták be kosztra. Ezekben a nehéz időkben szövődött szoros kapcsolat a ciszterci rend és családunk tagjai között.
Amilyen váratlan volt Pécsre költözésünk, éppen olyan váratlanul ért bennünket édesapám szombathelyi iparfelügyelővé történő kinevezése is. Hamarosan visszatértünk Szombathelyre. Családi házunkban ekkor több család lakott, akiknek a Tanács utalta ki a lakást, nekünk már alig jutott hely saját otthonunkban.
1947-ben nagyanyánk és nagybátyánk két kofferral érkeztek a szombathelyi állomára. Felvidéki otthonukból, Bánból költöztették el őket magyarságuk miatt, a Beneš-dekrétumok következményeként. Nagymamát a szűkös lakásunkba fogadtuk, neki átadva a két szoba közül egyet. Ma is látom őt magam előtt, ahogy az ablak párkányra támaszkodva a messzeségbe néz, és sóhajtozva mondogatja: öreg koromra kell kegyelemkenyéren élnem.
Édesanyánk sok mindenen átment. A sors legnagyobb csapása azonban János fia hirtelen, gyötrelmes elvesztése volt. Három év múlva szembesülnie kellett azzal, hogy férje halálos beteg, és már csak fél éve van hátra az életből. Anyánknak nagy volt a hite, az Istenbe vetett bizalma és férjéhez hasonlóan mindig buzgón imádkozott. Nem kapnánk teljes képet személyiségéről, ha nem emlékeznénk meg jótékonykodásáról. Ismeretes Szent Ágoston mondása: „A szeretetnek az a természete, hogy másokkal megosztva növekszik. Amilyen bőséggel árad ki másokra, olyan mértékben gyarapszik önmagában.” (Serm. 206)
Édesanyám önzetlen szeretete nagy hatást gyakorolt az egész családra. János rövid papi életét kutatva rájöttem, honnan vette testvérem a példát, amikor olyan sokgyermekes családokat segített, akik anyagi okok miatt nem tudtak volna a papi pályára készülni. De mit is láttunk édesanyámtól? Tízgyermekes családot segített azzal, hogy elvállalta a keresztanyaságot. A „komaasszony”gyakran megjelent nálunk. Mi, fiúk nem lelkesedtünk „a lelki rokonság” megnyilvánulásáért, édesanyánk azonban mindig jóságos maradt.
Szombathelyen sokan ismerték Janka nénit, akit többen bolondnak tituláltak. Jólelkű, de nagyon szegény asszony volt, ezért gyakran eljött hozzánk ebédért. Útközben leszabott egy-egy szál virágot, a kapunál kezünkbe nyomta és azt kérte: Adja azt édesanyjának, és kérdezze meg van-e ebéd? Mindig volt. Sőt édesanyánk a konyhába is beengedte, leültette és tréfásan mondta: Janka az én barátnőm.
Támogatott egy állásából kidobott pedagógus családot is. Hogy mennyit osztott szét, arról fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy a mi dolgainkat, félretett játékainkat is elosztogatta. Özvegyként ráért minden nap szentmisére járni a ferences templomba. Ezeket az utakat bevásárlással kötötte össze. Még ma is sokan emlegetik a fürge, mindenkivel kedves mamánkat, akinek mindenkihez volt egy kedves szava.
1990-ben egy hétköznap délelőtt éppen hazafelé tartott, amikor a parkban egy állami intézetben nevelt fiú hátulról leütötte, és elvette a táskáját, egy jó személyleírás alapján azonban egy óra alatt elfogták a tettest. A támadást követően édesanyám egészségi állapota folyamatosan romlott. Agyérgörcsök nyomorították egészségét. A kertben gyakran ültünk együtt, néztük a madarakat, de az ő tekintete már messzebbre esett. Éreztem, hogy hamarosan elveszítjük.
1991. december 24-én Táplánszentkereszten miséztem, előtte azonban felhívtam a kórházat, és állapota után érdeklődtem. „Egyformán van”– volt a válasz. Ekkor már több, mint egy hete nem reagált a beszédünkre. A szentmise után bementem a kórházba, de ő sajnos már holtan feküdt az ágyán. Karácsonykor szólította el a jóságos Atya. Életének karácsonyait sok-sok öröm és még több bánat kísérte. 34 évig nem állított karácsonyfát, csak lélekben ünnepelt, végül pedig karácsony lett égi születésnapja is.