Brenner János 70 - Szent pappal találkoztam
Takács László atya osztotta meg gondolatait Boldog Brenner Jánosról Emberhalász magazinunk 2011. áprilisi számában.
Egy forró délutáni napon, 1957 nyarán Szalay Géza gasztonyi lelkész egyetlen, kellemesen hűvös szobájában voltam. Latin nyelvet tanított a tisztelendő úr, így szólítottuk a szaléziánus atyát, mert akkor Gasztony még nem volt plébánia. Az igeragozás gyötrelmeit motorzúgás szakította meg. Kiváncsian néztünk mindketten az udvarra érkező motorkerékpárra. Akkor még nagyon ritkán lehetett a faluban ilyet látni. Az atya azonban egyszerre felismerte az érkezőt. A vendég, amint leszállt a motorkerékpárról, leengedte a vékony kabátja alá felhajtogatott reverendáját. Ekkor láttam először papot motoron és a tisztelendőruha ilyen praktikus viselését. Mindez nagyon imponált nekem, de méginkább az a fogadtatás, ahogyan üdvözölték egymást. Mintha testvérek lettek volna. Valóban azok voltak, oltártestvérek. Ezt a szép szót is ott hallottam először.
Szalay Géza bemutatott az érkezőnek, ő pedig kezet nyújtott és bemutatkozott nekem: Brenner János kethelyi káplán. A lélek, az egyéniség tükröződik az arcon, a szavakban, a viselkedésben. Mélyen belém ivódott, most is elevenen él bennem a gyermekkori emlék: első találkozásom a tisztelendővel.
A szobában azonnal észrevette a kinyitott latin nyelvkönyvet, mellette az irkát. Odaült mellém és magyarázni kezdte a latin szavak szépségét. Szalay Géza halvány mosollyal állt mellettünk. A következő percben felfigyelt a kis asztalon lévő sakktáblára Szalay Géza az orgonálás mellett sokféle társasjátékra is megtanított bennünket. Brenner János azonnal meghívott egy sakkpartira. Utólag visszagondolva úgy tűnt, mintha nem is idősebb paptársához jött volna, hanem a véletlenül éppen akkor ott tartózkodó ministránsfiúhoz. A sakkozás persze hamar végetért. Arra már nem emlékszem, hogy milyen eredménnyel, mert emlékezetemet teljesen kitölti az a meghatározó élmény, amely Brenner János egyéniségéből sugárzott első és egyetlen személyes találkozásunkkor: szent pappal találkoztam. Szalay Géza tapintatosan közölte velem, hogy mikor menjek ismét latinórára.
Leírhatatlan borzalommal és félelemmel sújtott belénk a szörnyű tragédia híre azon az esős, hideg decemberi napon, 1957 adventjén. A rossz hírek már akkor, telefon és rádió nélkül is gyorsan terjedtek. Karácsonyra, az Isten örömének ünnepére készültünk, amelyet nekünk ajándékoz. Akkor azonban a gyász, a döbbenet és a félelem töltötte el a falu népét. Tele volt a templom fekete ruhás emberekkel, az idősebb asszonyok nagy, fekete keszkenőben, advent negyedik vasárnapján. Mi, ministránsok az oltár lépcsőjén Szalay Géza arcát néztük, amely meg-megvonaglott, amikor a szentmise végén elkezdte az imát Brenner János atyáért. A szavakra, amellyel imádságra szólított bennünket, már nem emlékszem. Arra azonban igen, hogy már akkor vértanúnak nevezte Brenner Jánost.
A diktatórikus félelem, mint a rossz szagú, szenynyezett levegő, évek óta állandóan körülvett bennünket, belénk ivódott. Mégsem bénított meg, noha ez volt a célja az Egyházat, a vallásos életet illetően. A vallásos emberekben a papjaikkal való szolidaritást, együttérzést erősítette. Papi hivatásomat, amelyet a szülői ház mellett a szent életű papok, Kovács Rajnér ferences atya, Szalay Géza és Brenner János bontakoztattak ki, a vértanúság fiatalos daccal, idealizmussal erősítette. Két év múlva határozott hivatástudattal és szándékkal kezdtem el a gimnáziumi tanulást a győri bencéseknél. De nemcsak én kaptam hivatást. Ismét nyilvánvalóvá vált Tertulliánus mondása: „A vértanúk vérehullása a keresztények magvetése.” A Brenner János vértanúságát követő években az Egyházat üldöző diktatúra alatt a Rába-menti plébániákról, Felsőszölnöktől Körmendig, tizenhárom új papi hivatás érlelődött és részesült a papszentelés szentségében. Közülünk négyet már magához szólított az Úristen; de mind a tizenhármunkat megtartott szent hivatásunkban. Brenner János rábakethelyi káplán életáldozatának is köszönjük, aki példaképünk és mennyei támogatónk.
Noha sem a gimnáziumban, sem a Központi Szemináriumban nem esett róla szó, Brenner János emléke végigkísért egész életemben. Talán gyerekes lelkesedésnek tűnhet, de a győri Acsay Ferenc Internátusban regényt kezdtem írni róla, ez azonban az első lapok után abbamaradt. Hamarosan rájöttem ugyanis, hogy nagyon keveset tudok életéről és vértanú haláláról.
Akkor nem gondoltam, hogy még közelebb kerülök hozzá káplánként a rábakethelyi plébánián. Negyven év múltán is borzongató örömet érzek, amikor viszszagondolok arra a plébániaépületre és szobára, amelyben János atya lakott, imádkozott, ahonnan két év három és fél hónapig lelkipásztori útjaira járt az öt faluba misét mondani, szentségekkel ellátni a híveket, tanítani, temetni és játszani a fiatalokkal. (Nagyon sajnálom, hogy már nincs meg az a szép, árkádos, verandás plébániaház a vértanú emlékszobájával!) Én is abban a szobában laktam, ugyanazokra a lelkipásztori utakra mentem ugyanazokhoz a hívekhez. Emlékeimben élénken látom a kápláni szobának azt az ablakát, amelyet megzörgetett a kelepcébe csaló fiatalember azon a szörnyű adventi éjszakán, hogy sürgős betegellátás ürügyén kicsalja a tisztelendőt a végzetes útra. A szoba, az ablak, az ajtó kilincse, a gyönyörű árnyas fák, a templom, a kehely, a miseruhák, a Zsidára vezető mezei gyalogút és lépten-nyomon számos emlék őrizte kezének és lábának nyomát, idézte fel gyermekkori személyes találkozásom emlékét is. Nem röstellem, gyakran beszélgettem vele ott Rábakethelyen. Erőt adott és megnyugvást ugyanúgy, ahogy a hívek féltő, óvó és papot tisztelő szeretete. Többször is figyelmeztettek, hogy este, éjszaka senkinek se nyissak ajtót, ablakot.
Pedig hányszor jöttem haza este, sötétben Farkasfáról az erdőn át előbb kerékpárral, majd motoron. Máriaújfaluból rövidítve az utat a kertek alatt a gyalogúton Zsidára az Alsókethelyi úton. Ma is azt mondhatom, amit akkor az aggódó híveknek mondtam: nem félek. János atya velem járt. A magyarlaki templomban, amelynek felépítéséért, a kezdetekért János atya annyit buzgólkodott, az emléktáblán olvastam Szent Pál szavait: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” Ez volt Brenner János újmisés jelmondata és erőforrása. Én ott értettem meg és fogadtam be Istennek ezt a végtelen biztonságot adó kegyelmét. A rábakethelyi plébánia öt községében töltöttem kápláni éveim legnyugalmasabb részét, pedig az elrettentés, a félelem árnyéka lépten-nyomon ott ólálkodott körülöttem. A hívek figyelmeztettek, hogy kiket kerüljek, kitől tartsak. A természetes borzongás ilyenkor megérintett. Jártam annak a férfinak a házában, akit annak idején a gyilkosságért halálra ítéltek, majd felmentettek. Az anyósát láttam el szentségekkel. Voltam annak a fiatalembernek a szülői házában is Rábakethelyen, aki kelepcébe csalta Brenner Jánost, és végül egyedül őt zárták börtönbe. Édesapját láttam el szentségekkel, majd elkísértem utolsó útjára. A fia akkor még börtönben volt. Fiatalok, akikkel kis csoportot alkottunk, többszólamú énekkart szerveztünk, figyelmeztettek, hogy nyomozó ólálkodik utánam. Egyik este a zsidai iskola ajtajánál tetten is érték az ügyetlenül hallgatózó besúgót. A hívek féltettek, néha én is feszült voltam, csütörtök esténként mégis tovább énekeltünk. Egyszer feljelentett egy besúgó a máriaújfalui templom ajtajára kifüggesztett búcsúi plakát miatt. Valójában a hittanóra idejét hirdettem és a gyerekeket hívtam templomi oktatásra. Raportra rendelt be az akkori ÁVH-s egyházügyi titkár a Megyei Tanácsra. Sikerült nevetségessé tennem előtte az ugyancsak ügyetlen besúgót, és nem lett az egérből elefánt. Ilyen légkörben éltünk a 70-es években is. Igyekeztek különböző rafinériákkal elriasztani minket a papi hivatástól és a félelmet folyamatosan fenntartani bennünk. Ennek ellenére minden évben megemlékeztünk mind az öt templomban illetve kápolnában Brenner János atyáról, vértanúságáról. Persze ez is a hatóság fülébe jutott, ilyenkor a hívek aggódtak értem. Látványos figyelmeztetést akkor kaptam, amikor virágot helyeztem el a kethelyi plébániatemplom mellett álló Pieta elé. Tudvalévő, hogy dr. Kozma Ferenc plébános emléket állított vértanú káplánjának egy régi szép kőszoborral, amely a Fájdalmas Anyát ábrázolja, amint ölében tartja halott, Szent Fiát. Ez a kethelyi Pieta. A szobor talapzatán Brenner János vértanúságára emlékeztető kőtáblát helyeztek el. Az emlékmű ottmaradt, de a plébánost elhelyezték. Minden templomba igyekvő az emlékszobor előtt megy el. Feltűnt, hogy soha sincs előtte virág. A hívek titokzatoskodtak, nehezen szólaltak meg, mert féltek, hiszen nem szabadott Brenner János emlékét ápolni.
1971 nyarán Gödörházáról egy fazekastól szép mázas virágtálat és kerámia vázákat hoztam. Beültettem virággal és elhelyeztem a szobor magas talapzatának párkányára úgy, hogy a szél ne tudja lesodorni.
Csendes éjszaka volt. Másnap reggel a virágtálat összetörve találtam a földön, a virágokat pedig széttépve, szétszórva. A látvány brutális kezekről árulkodott. Úgy látszott, hogy az is volt a célja a rongálónak, hogy ezt észrevegyem. Mélységesen fájt. A virágültetést másik vázával megismételtem és vékony dróttal a szoborhoz erősítettem. Két nap múlva ugyanaz a pusztítás érte, mint az elsőt. Nem ok nélkül lappangott félelem a hívekben. Még 14 évvel a gyilkosság után is „figyelmes” volt a hatóság és nem tűrte a tiszteletnek még a legapróbb megnyilvánulásait sem. Valójában a diktatúra és kiszolgálói féltek a vértanú emlékétől, a hívek tiszteletétől, mert az valódi megtartó erő, Brenner János példakép.
Bennem és a kethelyi hívekben akkor mély, keserű fájdalom volt. Mégis azt mondhatom, hogy kápláni életemnek egyik legszebb időszaka volt a kethelyi két év, három hónap. Gyermekkoromban szent életű pappal találkoztam. Ő kísér most is papi hivatásomban, amelyet nem félelem igazgat. Készülünk egyházmegyénk vértanújának boldoggá avatására. A nádasdi plébániatemplomban a Szombathelyi Egyházmegye fából faragott térképén boldog dr. Batthyány-Strattmann László mellett Isten szolgáinak, Brenner Jánosnak és Mindszenty Józsefnek, egyházmegyénk leendő boldogjainak bronz domborművei láthatók – egyházmegyénk gazdag példaképekben és pártfogókban.