Brenner János 70 - Brenner János, a papi hivatás vértanúja - 1. rész
Brenner János szentgotthárdi kápláni kinevezésének 70. évfordulóján vértanú papunkra emlékezünk. Emberhalász magazinunk 2011. decemberi számában Schimmer József osztotta meg gondolatait.
Héthónapi előzetes letartóztatás után 1957. december 19-én helyeztek szabadlábra, miután a Markó utcában tartott bírósági tárgyaláson kihallgattak. Mintegy tucatnyi kispaptársammal együtt az 1956-os forradalom idején tanúsított magatartásunk, illetve tevékenységünk képezte a per tárgyát. A per a szabadlábra helyezést követően is folytatódott, s később még néhány hónapot börtönben kellett töltenem.
Az ideiglenes szabadlábra helyezés a bizonytalan kilátásoktól függetlenül nagy örömet jelentett. Boldogan szálltam villamosra és utaztam a Központi Szemináriumba. Itt hallottam a döbbenetes, megrázó hírt: három nappal korábban brutális gyilkosság áldozata lett Brenner János, egykori szombathelyi kispaptársam és barátom.
A tragikus esemény részletei csak később váltak ismertté. Jánost, aki Rábakethelyen volt káplán, éjszaka súlyos beteghez hívták a szomszédos helységbe. A lelki ellátáshoz felkészülve azonnal elindult, s erdőn-mezőn keresztül, közelítő úton sietett a beteg lakhelye felé. Már közeledett a község szélső házaihoz, amikor a lesben álló gyilkosai rátámadtak, és 32 késszúrással megölték. Egyik kezével védekezett, a másikat pedig szorosan a mellére szorította utolsó leheletéig óvva az Oltáriszentséget. Ebben az állapotban találta őt a nyomozók által odaengedett Varjas Győző püspöki titkár. A püspöki titkár még jóval később is szinte remegve és belesápadva mesélte el, milyen döbbenetes élményt jelentett számára János vérbefagyott, összeszurkált holttestének látványa.
A rendőrség kezdettől fogva ellenségesen és gyanúsan viselkedett. A temetéssel és a bírósági tárgyalással kapcsolatban is mindent megtettek a nyilvánosság kizárása érdekében. Ártatlan emberek megvádolásától, sőt halálra ítélésétől sem riadtak vissza annak érdekében, hogy a valódi felbujtók és gyilkosok kiléte ki ne derüljön.
János holttestét a szombathelyi szalézi templom kriptájában helyezhették örök nyugalomra. Ezt a templomot egyébként építész nagyapja tervezte, s altemplomában biztosítottak családja tagjai számára végső nyughelyet. A hatóságok persze arra is jó ideig odafigyeltek, hogy a vértanú pap sírhelye ne válhasson zarándokhellyé. Én magam 1958 nyarán jutottam el sírjához, s imádkozhattam nemcsak őérte, hanem fohászkodhattam hozzá is, a vértanúságában biztosan célba érkezetthez. Abban az időben, két börtön között néhány hónapig szabad lévén, a hosszabb betegségben lévő székesegyházi karnagyot helyettesítettem. János sírjánál elmélkedve lejátszódott lelki szemeim előtt vértanúságának jelenete, haláltusája. Saját addigi életem kálváriája is felidéződött bennem. Miért János barátomnak jutott a vértanú sors?
Miért engem kímélt meg ettől a Gondviselés? Hiszen olyan közel voltam hozzá ’56 őszén, azokon a vérzivataros napokon. Egy alkalommal, november első napjaiban a Péterffy Sándor utcai kórházból indultam az erzsébetvárosi templomba, hogy a súlyos és haldokló sebesültek áldoztatásához elvihessem az Úr testét. A Rottenbiller utcai kereszteződésnél alig léptem le a járdáról, a Baross tér felől géppuskasorozat fogadott. Az orrom előtt alig arasznyi távolságban suhantak el a villogó lövedékek. Csak ennyi választott el az örökkévalóságtól, a vértanúságtól, a biztos célba éréstől.
Tényleg csak ennyi? Nos, a Gondviselés örök tervében életünk minden mozzanata fontos szerepet játszik, mindennek van, kell, hogy legyen értelme. A hosszabb, kerülővel megtett, buktatókon át vezető életpályáknak is. Rendületlenül bízva abban, hogy „az Istenszeretőknek minden a javukra válik”. Számítunk persze arra is, hogy akiket az Úr korábban magához ölelt, célba juttatott, nem feledkeznek meg a még úton lévő, botladozó testvéreikről.
Az 1951-52-es tanévet a szombathelyi szemináriumban töltöttem elsőéves kispapként. János ugyanott másodéves teológus volt. A teológiai előadásokon ugyanazon tárgyakat hallgattuk, s gyakran élénk eszmecseréket, vitákat folytattunk. Ebben, emlékezetem szerint János és a később jezsuitaként ismertté vált Szabó Ferenc voltak az élenjárók. Az ő érdeklődésük, meggyőző elkötelezettségük ránk, többiekre is nagy hatással voltak.
Jánossal hamarosan egyedülálló, mély barátság alakult ki közöttünk. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy általában mindenkihez kedves, segítőkész volt. Mosolygós, derűs természete, néha felszabadult nevetésben megmutatkozó jókedve mögött egyértelműen megtapasztalható volt nyílt, egyenes, meggyőző, sugárzó egyénisége. Egyszóval azok a vonások, amelyek egy akkori, 19 éves, hitéért, Egyházáért lelkesedő fiatalember szemében vonzóak lehettek. (folytatjuk)