Brenner János 70 - Brenner János, a papi hivatás vértanúja - 2. rész
Brenner János szentgotthárdi kápláni kinevezésének 70. évfordulóján vértanú papunkra emlékezünk. Emberhalász magazinunk 2011. decemberi számában Schimmer József osztotta meg gondolatait.
Sokszor sétáltunk együtt a szeminárium kertjében a régi római romok között. Érdekes módon a külső, egyre nyomasztóbb politikai körülmények és ránk nézve is aggasztó megszorítások nem túlságosan izgattak bennünket. Nem okoztak különösebb szorongást, félelmet, netán egzisztenciális elbizonytalanodást. Inkább bizonyos filozófiai, teológiai, Egyházunk belső életével kapcsolatos kérdések foglalkoztattak bennünket. Jánosnak reális meglátásai voltak saját közösségünkkel, az Egyház életének bizonyos jelenségeivel kapcsolatban, szemben az én kissé naiv, idealista elképzeléseimmel. Az intézményi vagy személyi fogyatékosságokat éles meglátással elemezte. Emlékezetem szerint azonban megjegyzéseiben sosem mutatkozott elítélő, lekicsinylő kritika, inkább csak szelíd, finom, de lényegre tapintó irónia (néha önirónia formájában is). S mindez kissé huncut, mosolygós, sohasem sértő formában közölte. Nem csoda, hogy megkedveljük az olyan – lélekben azonos platformon álló – embert, aki ily módon képes bennünket az igazi lelki katarzis irányába segíteni.
Egyéniségének emlékezetemben élő vonásai között megemlítem még nemes távolságtartását az emberi szimpátiakinyilvánítás iránt, ugyanakkor tartós odafigyelés, jó irányba való segítés jellemezte, a kioktatásnak még a látszatát is kerülte. Hogy mennyire Jézus szívének aggódó szeretete, üdvözítő szándéka izzott lelke legmélyén – minden mosolygós, humoros, néha csipkelődő megnyilatkozása mögött is –, azt az alábbi, vele kapcsolatos emlékem is bizonyítja. 1952 nyarán elváltak útjaink. Mivel az akkori államhatalom jó néhány papi szemináriumot – többek között a szombathelyit is bezáratott, püspökünk a növendékek nagyobb részét a győri, néhányunkat pedig a budapesti Központi Szemináriumba küldött a tanulmányok folytatására. Így került János Győrbe, én pedig a központiba.
Jánossal egy ideig levélben tartottuk a kapcsolatot. Azon a nyáron néhány napot Budapesten töltött. Benyomásairól, élményeiről levélben tájékoztatott, hogy némi fogalmat alkothassak a fővárosi viszonyokról, mert még sohasem jártam ott azelőtt, s bizonyos szorongással, izgalommal készültem a számomra ismeretlenben rám váró évekre.
János akkori levelének egy részlete nagyon megragadott, s emlékezetemben még ma is élénken él. Írta, hogy városnézés közben ellátogatott a Gellért-hegyre is. Innen letekintve elszorult szívvel gondolt arra, hogy e felülről lenyűgöző városban mily sokan élnek az üdvösség reményén kívül, távol Krisztustól. Mily hallatlanul nagy és felelősségteljes a feladata azoknak, akiket az Úristen kegyelmével kiválasztott, megerősített, hogy a gonoszság mindent elárasztó, lélekrontó hatalmával szembeszállva világosságot gyújtsanak, és sokakat az üdvösség útjára segítsenek. (folytatjuk)