Milyen volt ő? Emlékezések Tiszteletreméltó Brenner Jánosra
A hagyomány szerint Patmosz szigetén töltötte Szent János apostol életének utolsó éveit, számkivetésben. Természetszerűleg nagyon sokan keresték fel az öreg apostolt. Mindenki hallani akart valamit az Úr Jézusról: milyen volt, hogyan élt, mit mondott? A szeretett tanítvány ezt ismételgette: Jézus kívánsága, hogy szeressétek egymást. Mit is mondhatott volna különlegeset?
Fiatalon meghalt testvéremről is számtalanszor megkérdezik - nemcsak tőlem, hanem iskolatársaitól, akik együtt voltak vele, azoktól, akik ismerték - milyen gyerek, fiatal volt, hogyan élt? Azt válaszolják:semmi különös. Fábián Árpád püspök úr írta egyik évben az ezüstmiséseknek,„semmi különöset nem tett, kötelességét lelkiismeretesen teljesítette!”. Itt van a lényeg! Úgy gondolom, lelkületét kellene megismerni. Az pedig az írásaiból és gondolatainak tanulmányozásából lehetséges.
Megismeréséhez egy-két élménnyel járulhatok hozzá!
Kis gyerekek voltunk. Szüleink minden gyereknek egy-egy színes pokrócot hoztak a kőszegi gyárból. Nemcsak a mackóinkat nyírtuk meg ollóval időnként...János szakértelemmel megnyírta a vadonatúj pokrócot. A hazaérkező szülők vallatóra fogtak bennünket. Mindhárman hallgattunk. Én nevettem, s mikor azt mondták, te voltál, még inkább nevettem. Mint bűnösnek kiporolták a nadrágomat. Másnap János lelkiismeretének terhét közölte édesanyámmal: szegény Józsi, ő kapott ártatlanul, pedig én voltam a tettes.
Másik, kedves történetet is későbbi elbeszélésből tudom. Elkészült házunk mellett gyümölcsfa csemetéket ültettek. Köztük két vagy három cseresznyefa is volt. Az egyik fiatal csemetén egy szem cseresznye termett. János testvéremmel megegyeztünk, hogy megosztozunk az egy szem cseresznyén. Felkapaszkodott és leütötte a fáról. A munkamegosztás szabályai szerint a lepotyogott cseresznyét bekaptam. János el akart kapni, én pedig a kertben dolgozó bácsihoz menekültem, azzal a felkiáltással: „Dobos bácsi mentsen meg, mert agyonver!”.
A háború után, 1945-től nehéz volt a család megélhetése. Jánossal nagy összhangban együtt végeztük a munkákat, a favágástól,ami tuskó szétszedésből állt, egészen a disznóól javításig. 1955. szeptember 1-jén foglalta el kápláni helyét Rábakethelyen. Lelkületére jellemző,hogy szeptember végén ünnepelte dr. Kozma Ferenc, főnöke, rábakethelyi működésének 10 éves évfordulóját. János köszöntőt írt a lányoknak. A cédula alján aztis lelkükre kötötte, hogy szerezzenek be egy virágcsokrot.
1956-ban, hosszú utánjárással, megkaptam a határsávba a belépőt, így június hónapban meglátogathattam. Jánosnak ekkor már megvolt a Csepel motorkerékpárja. Ez is szálka volt a hatalom szemében,hogy a filiákkal könnyen tarthatott kapcsolatot. Farkasfán meglátogattuk a Tóka családot. Itt ismerkedtem meg Tóka Jánossal, aki szüleivel élt. Pap szeretett volna lenni. Nálam jóval idősebb volt. A következő évben testvéremmel együtt mentünk a győri gimnáziumba beíratni őt, hogy megnyíljon számára az út a papsághoz.
Zsidán a Fenyvesi családnál is voltunk, akikre később a gyilkosságot akarták ráfogni. Hazafelé meglátogattuk Magyarlakon Ilonka nénit. Őt már korábbról ismertem. Fia győri kisszeminarista volt. Ilonka néni édesanyámnak egy élő kacsát küldött. Rövid tanácskozás után a kacsát ruhákba burkolta, én pedig a hátsó ülésen a hónom alá vettem. Jól esett, hogy Horvátnádalján megpihentünk a Rátkai családnál. Ők lettek a Brenner testvérek után a következő hárompapos család. Ez volt az utolsó látogatási lehetőség, mert többet nem kaptam beutazási engedélyt.
1957-ben szentelt Kovács Sándor püspök úr. A szentelés után a Püspökvárba meghívta a szentelendőket, azok plébánosait és közeli rokon papokat. János testvéremet kifelejtették. Mind a mai napig rejtély számomra, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy három testvér közül csak kettő van jelen az ebéden. A szentelés után János közölte velem, hogy ő nem kapott meghívást. Kérleltem, hivatkoztam arra, hogy feledékenység, menjünk fel a nagyterembe és nézzük meg az asztalnál, hogy ki van-e írva a neve. Hát nem volt! Mosolyogva hazament édesanyám kosztját enni. Fájt nekem, hogy ebéd alatt sem kereste senki (Püspök atya érzékeny volt az ilyen illem-ügyekben). Csodáltam szerénységét, nekem az eset nagyon fájt.
Mindhármunk újmiséje a szombathelyi Zárdatemplomban volt. Ott, a nálunk jóval idősebb unokatestvérünk volt a plébános. Teológiai tanár volt, majd a szeminárium megszűnésekor ezt a kis templomot kapta működésének helyéül, de nemcsak azért újmiséztünk nála. Plébániánk vezetője egy más egyházmegyéből idekerült békemozgalmi ember volt. Neki nagyobb gondjai voltak, mint a három hivatással foglalkozni. Az újmisés ebédek, két szobás szűk otthonunkban zajlottak le, nagyon is szerényen, mondhatjuk szegényen.
Első helyemen János először és utoljára meglátogatott. November elején máris továbbhelyeztek a Jugoszláv határsávba. Amikor a plébánián beszélgettünk, a filiába hívtak beteget ellátni. Ez volt életem első betegellátása. Milyen jól is jött a motor. A beteg háza előtt megálltunk. Mondtam Jancsinak, menjen be helyettem és lássa el a beteget. Nem! - válaszolta, neked is el kell kezdened egyszer a betegekkel való foglalkozást. Én megvárlak. A látogatás után levelet kaptam tőle. Kioktatott, hogyan viselkedjem a háziakkal: „Kerüld a magasságokat és meredélyeket...”. Ez pontosan azt jelentette, hogy ne törekedjek nagy helyekre, a meredély pedig a békepapságra utalt.
1957 ádventjében még egyszer találkoztunk odahaza. Terveket szőttem, hogy karácsonyra mit ajándékozzak neki első, nevetséges papi jövedelmemből. Aztán megérkezett szüleimhez a kethelyi karácsonyfa, és János levele. János soha többé nem érkezett haza! A karácsonyfa nem került be a szobába. Édesanyánknak a karácsonyfa a legnagyobb fájdalmat jelentette, nem Jézus születését, hanem fia halálát. Ő is hitte erős hittel, hogy az Isten-szeretőknek minden a javukra válik.
Brenner József
Megjelent a 2009-es Szombathelyi Egyházmegyei Kalendáriumban